Nagy Mihály Zoltán, az erdélyi magyar történelmi egyházak és a román állam viszonyának kutatója, aki nemrég megjelentette Márton Áron lehallgatási jegyzőkönyveit, úgy fogalmazott, számára a beszélgetés témájában nemcsak az az izgalmas, hogy mi történt az egyházakkal, mint intézményekkel a kommunizmus idején, hanem az is, hogy mi történt a hívő emberekkel, a közösségekkel abban az időszakban.

Molnár János kifejtette, az egyháztörténészek körében is vitatott a téma, ő maga könyvet írt erről: a Szigorúan ellenőrzött evangélium című, a református egyház és a Szekuritáte kapcsolatát dokumentáló négykötetes munkája a Kriterion kiadónál jelent meg. Molnár János 15 évig volt lelkész a Partiumban, mint mondta,

Kovács István elmondta, marosvásárhelyi segédlelkészként élte meg a korszak egy részét, 1989 után az unitárius egyházban az egyik szorgalmazója volt annak, hogy végezzenek átvilágítást, „öntsenek tiszta vizet a pohárba”.

„Nem bosszú szándékkal, kirekesztő, leszámoló szándékkal kell átvilágítást végeznünk, hanem azért, hogy tisztábban lássuk, mi történt a kommunizmusban. Fontos, hogy a rendszerváltás 30. évfordulóján mélyebben értsük meg, mi is történt a társadalmi élet különböző területein és az egyházak világában.

– fogalmazott a lelkész. A beszélgetésen több ízben elhangzott Márton Áron példája, az, hogy a katolikus püspök miként szállt szembe a kommunista hatalommal és hogyan tudott hitbeli emberként helyt állni.

Személyes történelmünkből is épül a történelem

Szó esett arról, hogy milyen volt az egyházak szerepe a közösség életben tartásában, hiszen a kommunista hatalom célja az volt, hogy megszüntesse, ellenőrzése alá vonja a közösségi életet, a szabad véleménynyilvánítást, az egyházak pedig ezt megpróbálták csendes ellenállással ellensúlyozni. Juhász Tamás arról beszélt, hogy

„Ennek ellenére megmaradt az egyház, aminek sokféle funkciója van: igehirdetés, hitoktatás, misszió, társadalmi ráhatás. Az egyház jelenléte és hatása nem sikkadt el, még ha sokszor arra kényszerültek is a lelkészek, hogy úgymond „metaforikusan” próbálják továbbadni a bibliai igét, amely ott visszhangzott a sorok között” – mondta a professzor.

Nagy Mihály Zoltán kifejtette, bár történészként úgy vélekedik, hogy a levéltári, irattári adatokon alapszik a történetírás, azért a személyes visszaemlékezések is fontosak, hiszen a mi személyes történelmünkből is épül a történelem. „Mi történészek szárazan írtunk, tele lábjegyzettel, a magyarországi és német mintára.

– mondta a történész.

A források hitelességének kérdése

Az államhatalmi szervek célja többek közt az volt, hogy az egyházakat államszerű intézménnyé alakítsák át, ez derül ki a kommunista párt irataiból, a titkosszolgálati szervek irataiból. A szakértők rámutattak, az egyházak történetéből érdekes módon legkevesebbet pont az egyházi irattárakból lehet megtudni, hiszen esetleges, hogy mit jegyeztek le, és az is megtörtént már, hogy „fentről jövő rábólintástól” tették függővé, hogy leírjanak-e valamit egy jegyzőkönyvben. „Nehéz a források hitelességének kérdését tárgyalni.

Ugyanakkor a burjánzó emlékirodalmat is vizsgálnunk kell” – mutatott rá Molnár János. „Ezt a korszakot nagyon kevesen kutatják, ehhez pénz, képzett emberek, programok kellenének, és nincsenek. Ahhoz, hogy nagy következtetéseket lehessen levonni, még rendkívül keveset kutattunk” – mondta Nagy Mihály Zoltán. Az is elhangzott, a Szekuritáté irattárát se egyszerű vizsgálni, hiszen vannak dolgok, amikhez még ma sem lehet hozzáférni. A titkosszolgálat külön tudományos apparátussal gyűjtötte az információkat, ezekből az is kiderülhet, hogyan működött egy gyülekezet, hiszen nagyon éberen figyelték, hogy mennek-e templomba az emberek, ki megy oda, mi hangzik el a prédikáción, stb. – tette hozzá a történész.

„A közösség megtartása partizántevékenység volt”

 A korszak egyik abszurduma, hogy a kommunizmus új embert akar „megteremteni”, szét akarja zúzni a közösségeket, az agymosással pedig új embertípusból összeálló társadalmat akar létrehozni. Mint elhangzott, Justinian Marina, az ortodox egyház akkori pátriárkája levezette, hogy Jézus volt az első kommunista, tehát Sztálin Jézus követője, így a népnek Sztálint kell követnie.

Molnár János úgy fogalmazott, a közösség megtartása partizántevékenység volt minden egyházban, hiszen a hatalom megpróbálta lejáratni azokat a lelkészeket, papokat, gondnokokat, akik lépéseket tettek a közösségek megőrzése érdekében. „Állam és egyház: mindkét formáció igényt tartott a közösségre és az emberre, az egyház a maga korszerűtlen, nem hivatalos módszereivel, hol több, hol kevesebb sikerrel” – mondta Molnár János.

Kovács István úgy fogalmazott, az egyház nem akart partnere lenni a kommunizmusnak, olyan közösségeket működtetett, amelyeket le akart rombolni a hatalom. „Az állam mindig tömegekről, egyfajta masszáról beszélt, nem a kreatívan gondolkodó személyiségek közösségeiről. A hatalom rátelepedett az egyház ünnepeire: azt akarták sulykolni, hogy karácsonykor a Télapó hozza a karácsonyfát, új tartalommal akarták megtölteni az ünnepet.

– fogalmazott az unitárius lelkész. Azt is kifejtette, meglátása szerint „élő levéltárakat”, vagyis a korszak tanúit kellene faggatni, és kiegészíteni a levéltári anyagokat az élő emlékezettel.

Volt, aki önként jelentett, és olyan is, aki öngyilkosságba menekült

A Szekuritáté által beszervezettek kapcsán elhangzott: árnyaltan kell szemlélnie a kutatónak és az utókornak is a történteket. „Könnyű ma felületesen ítélkezni, hősökről és gyávákról beszélni, de a kép sokkal árnyaltabb. Fontos, hogy a tisztánlátáshoz a korral szembeni empátiánk társuljon.

– fejtette ki Kovács István. Hozzátette, akadtak olyanok is, akik pénzt kaptak a besúgásért és olyanok is, akik önként jelentettek, voltak bátrak, akik Márton Áronhoz hasonlóan szembeszegültek, és olyanok is, akik öngyilkosságba menekültek. Mint elhangzott, a besúgás intézményének a lényege nem az információszerzés volt elsősorban, hanem a társadalom atomizálása: a hatalomnak az volt a célja, hogy ne legyen az embereknek bizalmuk egymásban, fenn akarták tartani a félelmet és a rettegést az emberekben.

Nagy Mihály Zoltán arra is kitért, hogy az állam és egyház kapcsolata 1700 éves együttműködésnek tekinthető, és nem a kommunizmusban találták ki, hogy az állam felhasználja az egyházat saját céljaira. Mint elhangzott, Romániában államhivatalszerű intézménnyé akarták alakítani az egyházakat, az egyház működését vissza akarták szorítani a templomajtók mögé. Együttműködést emlegetett például Petru Groza (kommunista politikus, miniszterelnök, államfő), aki azt mondta: „koegzisztencia”. „Egyház és államhatalom viszonya mindig is létezett, kérdés, hogy az egyház ebben a viszonyban hogyan tudta megőrizni az autonómiáját” – hangzott el.

 „Az élő egyház megmaradt”

A beszélgetésen szó esett arról is, hogy a rendszerváltást követően főleg a beszervezett ügynökök tevékenységét kutatták, nem az áldozatokat és nem is tartótisztek kilétét, és az a szemlélet alakult ki, hogy elkezdtek „együttműködőkről” beszélni, holott ez sokkal, de sokkal bonyolultabb volt.

– hangzott el. A szakértők kifejtették, az átvilágítás állami szinten nem történt meg, és az ortodox egyházban sem, az ortodoxok sehogy se viszonyulnak a kommunista múlthoz, sőt, ellenérdekeltek abban, hogy kutassák azt, csak világi kutatók foglalkoznak ezzel. Molnár János rámutatott, ilyen például Mircea Dinescu költő, aki a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) tagja volt, és nyilvánosságra hozta egy ortodox méltóságról, hogy azt levelet írt Ceaușescunak: még mindig csak altábornagy a titkosszolgálatnál, és miért nem lett tábornagy, mint XY mitropolita.

„Az volt a feladatunk, hogy szembemenjünk a hatalom szétziláló törekvésével. Nem volt hős senki, de úgy végezte a maga dolgát, hogy semlegesítse a kommunizmus romboló intézkedéseit. A hívők közössége pedig tovább élt és megmaradt az élő egyház” – mondta a professzor.