Az persze kétséges, hogy ez a szám mennyire felel meg a valóságnak, hiszen a nemzetközi ellenőrzés szinte lehetetlen. Ennek ellenére a szakértők a különböző országok hivatalosan bejelentett költségvetéseinek méretei alapján szoktak számolni, kalkulálni, hogy körülbelül mibe is fektettek be.

Másfelől a kinézet is árulkodó: például hajók esetében, ha nem is látja a szakértő testközelből, de a méretből, külső jegyekből meg lehet állapítani, hogy körülbelül mit tudhat. Hozzátette, gyakran az a baj a hadijelentésekkel, hogy napokkal, sőt hetekkel azelőtt készült képeket használnak, amelyek nem a pillanatnyi valóságot tükrözik.

Tudjuk, hogy körülbelül valamivel több mint 900 ezer katonája van, és ha minden igaz, ennek fele körülbelül szerződéses katona, a másik fele pedig sorkatona. Másfelől azt is tudjuk, hogy Oroszország nagy hangsúlyt fektet az úgynevezett elrettentő fegyverekre, a rakétacsapatokra és az atomfegyverekre” – mutatott rá a történész.

Atomarzenál: a „haszontalan” befektetés

„Az atomfegyvert úgy kell elképzelni, hogy az egyik legdrágább, ha nem a legdrágább, de viszont leghaszontalanabb fegyverrendszer. Ezzel nem tudsz se terroristákra vadászni, se belpolitikai ellenzéket nem tudsz letörni vele, ilyen szempontból egyszerűen egy pénzszivattyú. Az Orosz Föderáció katonai költségvetésének legnagyobb részét talán erre költötte el az elmúlt évtizedekben, és ezért van az, hogy valószínűleg az orosz atomarzenál sokkal ütőképesebb, mint a szárazföldi haderő vagy a légierő” – vélekedett a szakértő.

Az alkalmazott fegyverek zöme a 80-as évekből vagy még korábbról származik, és nagyon kevéssé látható rajtuk a hatalmas haderőreform, amit 2008 után nagy csinnadrattával folyamatosan népszerűsítettek az oroszok. Ez a médiahadjárat annyira sikeres volt, hogy sok nyugati szakértőt is megtévesztett.

„Azt láthattuk, hogy az orosz katona körülbelül az 1990-es évek közepének megfelelő felszereléssel jelenik meg a harctéren. Sok esetben még a személyi páncélzat sem volt olyan, ami a nemzetközi standardoknak megfelelne. Arról nem is beszélve, hogy a kézifegyverek még mindig a mindenki által ismert Kalasnyikov platformra alapulnak.

A különbség azonban a modern személyi célzóeszközök hiányában nyilvánul meg. Ami az amerikai vagy a nyugati NATO-hadseregekben standardnak számít, itt csak a különleges vagy elitnek származó alakulatoknál jelentek meg” – részletezte. Jelezte azt is, hogy a haderőre vonatkozóan nincsenek friss adatok, hiszen az orosz hadügyminisztérium egy ideje abbahagyta a haderő létszámának publikálását is.

Nem vonzó a sereg

A szakértő szerint orosz fórumokon kiderül, hogy a hadsereg nem egy vonzó közeg, karrier, hiszen, egy szentpétervári uberes (azaz az Uber utazásmegosztó személyszállító szolgáltatásban dolgozó fuvarozó) többet keres, mint például egy sofőr a hadseregben, illetve számítógépes ismeretekkel vonzóbb egy külföldi cégnek dolgozni, mint a seregnek.

Az elesettekre vonatkozóan különböző Telegram-csatornákról, csoportokból lehet ismereteket szerezni, például az orosz katonaanyák, katonafeleségek közléseiből. „Ezeken a csatornákon olyanokat is leírnak, hogy melyik alakulatnál mennyit kell fizetni azért, hogy a fiadat békén hagyják, hogy a cipőjét ne lopják el, a küldött csomagot megkapja” – mesélte rávilágítva a korrupció jelenségére.

„Muníció” kell

Arra a kérdésre válaszolva, hogy Oroszországnak van-e kapacitása legyártani a saját fegyvereit a szankciók ellenére is, Ladó Árpád Gellért elmondta, hogy Oroszország egy ideje megpróbálta honosítani a csúcstechnológiának számító eszközök előteremtését, így például az orosz harckocsikba beépített hőkamerás periszkópokét, ám a probléma az, hogy rengeteg komponenst továbbra is külföldről kell beszerezniük, például a nagy teljesítményű chipeket.

Nem úgy működik, hogy eszedbe jut: te holnaptól négy nanométeres chipet fogsz gyártani, és ezt meg is teszed. Ahhoz gyártási technológia kell, és valószínű, hogy a tajvaniak nem fogják eladni neked. És Kína sem tud még ilyen chipeket gyártani, tehát Kína sem megoldás mindenre Oroszországnak”– magyarázta.

Megörökölték a szovjet hadiipar egy tetemes részét, többek között a híres harkivi harckocsigyárat, a mikolajivi hajógyárakat és másokat, de nem sokat tudtak velük kezdeni, mert effektíve nem volt miből. De 2014 után az országban lezajlott egy haderőreform NATO-támogatással, NATO-kiképzéssel, NATO-rendszer alapján, és most ennek köszönhetően harcolnak relatív jól” – fejtette ki a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorált történész.

Szerinte most az a kulcsfontosságú, hogy mivel szerelik fel a tartalékosokat, és hogy a lőszert hogyan biztosítják. Azért fontosak azok a nyugati szállítmányok, amelyek nehéztüzérségi eszközöket, kézifegyvereket tartalmaznak, mert ezek által egy olyan logisztikai ellátórendszerhez kapcsolódhat Ukrajna, melynek lőszergyárait nagyon nagy valószínűséggel nem támadják, támadhatják az oroszok (a németországi gyárakat például).

Ezek már a standard, 155 milliméteres NATO-lőszert tüzelik. Ennek kapcsán kiemelte Lengyelország szerepét: például a lengyel harckocsiállomány negyedét már átküldték Ukrajnába, olyanokat, amelyeket az ukránok azonnal tudnak használni, tehát amire nem kell külön kiképzés. Jelen pillanatban az ukrán hadsereg fegyverállománya nagyon eklektikus képet mutat: nyugati fegyverek harcolnak vállvetve az ellenük kifejlesztett volt szovjet eszközökkel.

Gyakorlatilag egy úgynevezett tűzhengert hoznak létre, tehát addig lövik órákon vagy akár napokon keresztül az adott célpontot, amíg úgy nem gondolják, hogy eléggé felpuhították a védőket, és akkor jön a gyalogsági meg a harckocsis támadás” – fejtette ki, hozzátéve, a tüzérségi előkészítést gyakran drónokkal próbálják igazítani, mert többnyire „buta” lövedékeket használnak.

Elmondta, hogy mind az oroszok, mind pedig az ukránok közvetlen csapattámogatásra frontrepülőket, például SzuhojSzu–25 csapásmérőket, illetve harci helikoptereket, például Kamov Ka-52-eseket is használnak, amelyek nagy mennyiségű lőszert tudnak célba juttatni, ám nem feltétlenül pontosan, hanem spray-szerűen.

„Van egy nagyon érdekes módszer, ami az ukrán konfliktus alatt jelent meg. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mielőtt a célpontot megközelítik, felemelik a gép orrát, és a rakétákat effektíve a levegőbe lövik, hogy a lőtávolságot megnöveljék. Elképzelhetjük, hogy a használt, irányítatlan rakéták, amik eleve nem valami pontosak, így alkalmazva mennyire hatásosak. Ezt azért is csinálják többek között, hogy ne kelljen bemenni a légvédelem által ellenőrzött légtérbe – főleg az oroszok, de az ukránok is használják” – ismertette a Krónikával a szakértő.

Azt is elmondta, hogy annak ellenére, hogy bár az orosz katonai szóvivő, Igor Konasenkov vezér­őrnagy többször is bejelentette a teljes ukrán légvédelem kiiktatását, ez az alkalmazott taktikákból ítélve láthatólag nem történt meg.

Drónok, a háború „celebjei”

Ladó Árpád Gellért azt is elmagyarázta, hogy milyen szerepük van a drónoknak a háborúban. Egyrészt vannak felderítő drónok, mint például az orosz Orlan-10-esek (ilyen tévedt be Románia légterébe is), melyek a csapatmozgásokat figyelik ide-oda repkedve.

Ezek képesek hálózatba kapcsolva működni más drónokkal. Másfelől használnak kereskedelmi drónokat is, amelyek bárki számára elérhetőek, például DJI Mavicokat. Ezekkel általában a tüzérség munkáját segítik, de már utcai harcokban is feltűntek improvizált robbanószerkezeteket dobva „puhább” célpontokra.

– fejtette ki, hozzátéve, hogy vannak csapásmérő drónok is, amelyek tulajdonképpen felfegyverzett drónok, van rajtuk hőkamera, célzó berendezések és rakéták. Ilyeneket mind a két fél használ, köztük különösen nagy hírnévre tett szert a török Baykar cég terméke, a TB2 Bayraktar.

„Ezek már hőkeresős rakéták, precíziós fegyvereket is képesek célba juttatni. Egy ilyen drón körülbelül 3–4 millió euróba kerül” – részletezte. Ez soknak tűnik, de elenyésző ahhoz képest, hogy egy pilóta kiképzése körülbelül 15 millió dollárra rúg, vagy hogy százmilliós felszerelések megvédésében vagy épp elpusztításában lehet fontos szerepük. Igazi erősokszorozóként lehet őket használni.

Ezek tulajdonképpen intelligens lőszerek, amelyeket egy aknavetőszerű eszközből lőnek ki, majd amikor a célpont megjelenik, rárepülnek, elpusztítva azt – ezt szintén mindkét fél használja.
Szó esett az önjáró tarackokról is, melyek lánctalpas vagy kerekes tüzérségi fegyverek; a nevük arra utal, hogy ezeket nem vontatják, hanem saját maguktól mozognak, és ennek az a jelentősége, hogy gyorsan tudnak pozíciót váltani.

Mire az úgynevezett tüzérségi radarok felderítik őket, már nincsenek is ott” – magyarázta. Ilyenek például az M109-es rendszerek vagy az orosz Gvozgyikák, Msta-S-ek, de érdemes megemlíteni az M777-es amerikai tarackokat is, melyek noha nem önjáróak, de három perc alatt tűzkésszé tudják tenni őket, és ugyanennyi idő alatt „elcsomagolni” is.

NATO vs. volt szovjet rendszerek

Arról is beszélt az erdélyi szakértő, hogy az ukránoknak van saját digitális csatatérmenedzsment- rendszerük is, a Kropyva. Ez azért is fontos, mert például nemrég a német Panzerhaubitze 2000-es kapcsán említette meg a német katonai szóvivő, hogy használatukra nem csak az ukrán legénységet képezték ki, hanem ukrán informatikusok német társaikkal közreműködve átprogramozták a kezelésükhöz használt szoftvert, hogy becsatlakoztathassák az ukrán digitális tűzvezető rendszerbe.

Ladó Árpád Gellért kiemelte, hogy a téma azért lényeges, mert a NATO-n belül interoperabilitást alkalmaznak, azaz összehangolódást, tehát minden tagállam ugyanazokat a lőszereket képes használni, bárki tud csatlakozni a tűzvető rendszerhez.

Nem csak visszafogják magukat

Ladó Árpád Gellért szerint egyértelmű, hogy Oroszország nem veti be maradéktalanul a rendelkezésére álló legmodernebb technológiát, de ez nem azt jelenti, hogy visszafogják magukat vagy „csodafegyvereket rejtegetnek”.

és ott látszik, hogy az orosz oldalon vetettek be és vesztettek el modern fegyvereket is szép számmal, például 2016 után modernizált T–72-eseket, de lőttek már ki T90M Proryv 3 harckocsit is, amely a legmodernebb orosz harckocsi a még rendszerbe sem állított T14 Armata után. Szó esett a Wagner-csoportról is, amely tulajdonképpen Putyin magánhadserege .

„Ahol a Wagner megjelenik, általában ott van az orosz erőfeszítésnek a súlypontja, hiszen a Wagnernek van a legnagyobb harci tapasztalata, ők Malitól Szíriáig mindenhol harcoltak már. Ezek a zsoldosok modern eszközökkel vannak felszerelve” – húzta alá a fegyverzettörténész.

Évtizedek óta nem láttunk ilyet

„Február végén pár nap alatt egy olyan helyzet alakult ki, egy olyan nagy intenzitású konfliktus, amit nem láttunk évtizedek óta. Az amerikai hadsereg is megdöbbent, hogy milyen lőszerigénye van egy ilyen konfliktusnak. Ez nem olyan, mint Irakban, meg Afganisztánban, hogy két pásztor rálő a konvojra, és egy kicsit utánuk lövöldözünk, ahogy a csövön kifér. Itt szó szerint lőnek, mint az oroszok, iszonyatos lőszerfelhasználás van. Az amerikai hadseregnek utoljára a vietnami háború idején volt ilyen lőszerigénye” – szögezte le a történész.

Ám a precíziós eszközök esetében, amelyek GPS-t használnak, és ultramodern chipek is kellenek hozzájuk, más a helyzet. Továbbá bár vannak az oroszoknak stratégiai készletei, kérdés, hogy azokhoz hozzányúlnak-e, vagy tartogatják egy esetleges NATO elleni konfliktusra.

Az oroszok ezért sem vethetnek be minden rendelkezésükre álló eszközt és katonát. Itt nem kell titkos csodafegyverekre gondolni, csupán figyelembe kell venniük, hogy bármi megtörténhet. A harctéri kommunikáció kapcsán a történész elmondta, hogy az oroszok kezdetben még mobiltelefonokat is használtak, valószínűleg mivel nagyon kevés az úgynevezett titkosított rádiójuk.

A fotókon orosz pilóták pózolnak repülőik előtt kereskedelmi, általában Baofeng márkájú rádiókkal, illetve láthatunk olyan felvételeket is, hogy a repülőgépben a civil GPS-rendszert használó, például Garmin készülék van elhelyezve az egyéb műszerek mellé” – részletezte. A kereskedelmi drónokkal, amelyeket egyébként az ukránok is használnak, az a baj, hogy mivel mobiltelefonokkal irányítják, könnyen be lehet mérni őket.

Kiemelte, hogy a fórumok képei alapján nagyon sok „otthoni”, tákolt és kreatív megoldást alkalmaznak főleg az orosz hadseregben. De az ukránok sem maradnak el sokkal ezen a téren. Így a Toyota Hilux platójára szerelt újrahasznosított rakétavető csövek már hétköznapi látványnak számítanak.

A kézi páncéltörő eszközökkel – mint a híres Javelin, NLAW, Stugna-P, stb. – felszerelt mozgékony gyalogság hatalmas veszélyt jelent ezekre a lánctalpas szörnyekre. Egy rosszul alkalmazott, magányosan bolyongó amerikai Abrams ugyanolyan szomorú véget érne, mint egy orosz T–72.

„A drónok azért fontosak, mert általuk olyan technikai képességekhez juthatnak a kisebb államok is, amelyeket amúgy nem engedhetnek meg maguknak. Például lehet, hogy Albánia nem engedheti meg magának azt, hogy 15 millió dollárért képezzen ki pilótákat, de megvehet egy drónt, és kiképezhet hozzá egy kezelőt” – nyilatkozta a szakértő.

Ezen a téren az ukránok által frissen kapott M142 HIMARS sorozatvetők már tűpontos tűzcsapásokat képesek végrehajtani, relatív kis lőszerfelhasználással, lőszerdepók és parancsnoki harc­álláspontok ellen. Az is tény, hogy jobb kiképzéssel, koordinációval minimalizálni lehetne a veszteségeket mindkét fél esetében.

A digitalizált háború valósága figyelhető meg a harcmezőn. Ez eddig is észlelhető volt a nyugati harctevékenységek során, de itt most mindkét fél hasonló eszközöket használ. A nyugati koalíció és az oroszok is tulajdonképpen most döbbennek rá újra, hogy mit is jelent a közel hasonló képességekkel rendelkező ellenfelek közötti nagy intenzitású konfliktus – vélekedett Ladó Árpád Gellért.