„Trianon nem fehér vagy fekete, hanem szürke” – Murádin János Kristóf történész a magyar és a román Trianon-felfogásról

És elsősorban érzékenyebben reagálni a másik oldalra, megnézni, hogyan tudnánk összeegyeztetni az ő interpretációját a miénkkel. Nem azt mondom, hogy közösen ünnepeljünk, és azt sem, hogy közösen sírjunk. Olyan toposzt kellene találni, mely mindkét fél számára, sőt közép-európai szinten elfogadható.

Arra kellene hangsúlyt fektetni, hogy a román és a magyar állam ez alatt a száz év alatt mindenféle történelmi vonulatok ellenére meg tudta őrizni az egységét, ellentétben a csehszlovák vagy jugoszláv állammal. Ezért érdemes a két országra úgy tekinteni, hogy mégiscsak sikerrel tudtak továbblépni a Trianon utáni helyzetből, és az Európai Unióban már közösen kell továbbmenniük, ahhoz pedig nyitás kell, és nem ilyen kizáró jellegű hozzáállás. Sajnos a mai magyarellenes hangulatban nagyon valószínűtlen, hogy ez sikerülne, a romániai politikai akarat nem efelé irányul.

– Bukarest azzal vádolja a magyar kormányt, hogy beavatkozik a belügyeibe azáltal, hogy gazdaságilag támogatja az erdélyi magyar közösséget. Miként értékeli a magyar politikai elit külhoni magyarokat támogató politikáját?

– Ez természetes, ennek örülni kell, hiszen óvodák, iskolák épülnek, újulnak meg, gazdasági támogatás érkezik. Jó lenne, ha fordítva is így történne, ha a békéscsabai, gyulai román közösség ugyanúgy kapna masszív támogatást Bukaresttől.

Az lenne a jó, ha ebbe jobban bevonnák az erdélyi magyar közösséget, kétoldali szereplőként használnák, hogy a két állam közeledhessen egymáshoz. Magyar részről jó lenne kevésbé erőteljesen, kicsit finomabban, rafináltabban, diplomatikusabban megközelíteni a kérdést.Viszont a támogatáspolitikát mindenképp érdemes folytatni, ez hasznos. Romániának is hasznos. Olvastam román cikkeket, miszerint persze érzékenységet gerjeszt, hogy Magyarország befektet Romániába, de valahol a román állam szégyene, hogy ezt egy külső hatalom kell megtegye helyette. Ezt a román értelmiség jó része érzékeli, és kárhoztatja is ezért a saját országa vezetését.

– A Trianon-kérdéskör kutatására román–magyar vegyesbizottság is alakult, de szimbolikus szerepet szántak neki. Mennyire jellemző az együttműködés a szakmára?

– Valóban volt egy jó kezdeményezés a 90-es évek legvégén, 2000-es évek elején, hogy legyen egy román–magyar vegyesbizottság, mely nemcsak Trianont, hanem az egész 20. századot vizsgálná. Be is indult, de nagyon hamar elsorvadt. Nem állt mögötte valódi, hosszú távú politikai akarat, és sajnos az utóbbi évtizedek vizsgálata politikával átitatott történészi munka.

Nincs nagyerejű közös kutatócsoport, mely foglalkozna ezzel, és amíg nincs, konszenzus sincs. És a szakma nem segíthet a politikumnak abban, hogy mérlegelve a helyzetet, megfelelő döntéseket hozzon. Úgyhogy a jelenlegi áldatlan állapot akár a következő években, évtizedekben is megmarad.

– A magyar történészek mennyire képviselnek közös álláspontot a kérdésben?

– Sajnos a magyarországi történészek szekértáborokba tömörültek, pont a Trianon-kérdéskör kapcsán. Hiszen ennek része a Tanácsköztársaság kora, a fehér terror, a Horthy-rendszer, pont a bal–jobb oldali politikai megosztottság, ami Magyarországot ma is erőteljesen jellemzi. A társadalmi megosztottság a magyar történészgárdában is tükröződik, a szekértáborok állandó vitában állnak egymással, nincs konszenzus. Amíg ez nem születik meg, nehéz a román kollégákkal szemben, vagy akár velük konzultálva fellépni, előrelépést elérni. A magyar oldalon lévők állandóan egymást becsmérlik, pedig mindkét szekértáborban vannak kiváló történészek. Együtt kellene működni, csak ilyenkor az ember a saját árnyékát kell hogy átlépje, ami nem könnyű.

– Magyar történészként Romániában mennyire lehet kutatni ezt a témát?

– Ezzel nincs probléma, engedik. Magam is végzek levéltári, könyvtári kutatást és interjúzást is egy másik kényes téma, a bécsi döntés kapcsán. Az a szerencsénk, hogy nyugati mintára Románia is eljutott oda, hogy könnyebbé vált a levéltári kutatás, kinőttünk abból a régi helyzetből, amikor a történész legnagyobb ellensége a levéltáros volt. Ma segítőkészek, legyen szó az átvilágítóbizottság (CNSAS) levéltáráról vagy az állami levéltár megyei fiókjairól. Nyilván vannak zárolt, nehezebben hozzáférhető dokumentumok, de már nincs szakmai akadály.

Ezek a meghatározók, hiszen az volt a döntő, hogy mit akar Franciaország és Nagy-Britannia, az, hogy mi, közép-európai kisállamok mit akarunk, akkor is keveset nyomott a latban. A prímér források tehát kutathatók, ezzel mind a magyar, mind a román történészgárda tisztában van, ezt kellene közösen feldolgozni. Csak ehhez előbb az kell, hogy a magunk dolgával legyünk tisztában, szűnjenek meg a szekértáborok és alakuljon meg újra egy román–magyar vegyesbizottság, még nagyobb, fiatalosabb merítéssel.

– A mítoszoknál maradva: mennyit tudnak az egyszerű emberek Trianonról? Mennyi ebben a valóság, és mennyi a legenda?

– A naiv érdeklődő hajlamos a klasszikus emberi hozzáállásból kiindulni: minden fehér vagy fekete. És bizony a trianoni békeszerződés szürke – hogy világosszürke vagy sötétszürke, mindenki eldönti maga. A mítoszok kizáró jellegűek, mondok egy példát: sokan úgy hiszik, hogy George Clemenceau, aki francia miniszterelnökként a házigazdája volt a párizsi békekonferenciának, magyarutálata miatt volt a fő kezdeményezője a békeszerződésnek. Ez mítosz, hiszen az, hogy a fia magyar hölgyet vett feleségül, a házasság nem sikerült és emiatt öngyilkos lett, befolyásolja ugyan a döntéshozót, de a döntést nem egyedül hozta meg.

A másik mítosz, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem írta alá a békeszerződést. Dehogynem, csak utólag, és egy-két kivétellel. Nem írta alá azt a passzust, hogy létrejön a Nemzetek Szövetsége, hiszen nem akart részt venni az európai nemzetközi szervezetben. De egyébként ugyanúgy aláírta, mint Anglia vagy Franciaország, igaz, két évvel később, hiszen az USA 1919-ben pont a Nemzetek Szövetsége kapcsán kialakult vita miatt otthagyta a béketárgyalásokat. Akkor a magyar delegációt még meg sem hívták, tehát nem jóindulatból nem írta alá, vagy mert helytelenítette a határokat.

De ez nem ilyen egyszerű, ezek az apró mellékszálak nem meghatározók.

– Az 1956-os forradalom, a gulág kapcsán gyakran elhangzik, mennyire fontos az élő emlékezet, hogy szemtanúk mondják el a látottakat, hallottakat. Száz év után nehéz lenne ilyeneket találni: vannak-e egyáltalán közvetlen beszámolók Trianonról?

– Már nem lehet találni, már senki sincs, akit ma Trianonról lehetne kérdezni. Behatóan foglalkoztam az oral history (élő történelem) módszerével, igaz, az 1944–45-ös időszakkal. A Szovjetunióba elhurcolt 25 ezer erdélyi magyar civil közül Kolozsváron mára már csak egyetlen túlélő maradt, pedig „csak” 75 éve volt.

Trianon problematikáját a két világháború közötti feszült viszonyokban az érzékenységek miatt nem lehetett előhozni, később a kommunizmus mindent elsöpört, vörös lepellel fedett le: a népek szocialista barátságának mítoszával. Tehát 1989-ig, azaz a Trianont követő 70 évig nem lehetett a kérdést kutatni. És ez idő alatt szinte mindenki meghalt, aki felnőttként élte meg a trianoni időszakot és vissza tudott emlékezni rá. Úgyhogy amikor már lehetett volna erről interjút készíteni, már nem volt kivel. Itt is a politika szólt közbe, a feszült viszonyok, meg a kommunista diktatúra történelemhamisító, a nehéz kérdéseket szőnyeg alá söprő hozzáállása.

A visszaemlékezéseknek van egy öncenzúrázó gépezete, ami torzít, ezért ezek nem feltétlenül mérvadóak. Ez a szomorú helyzet jelenleg Trianon kutatásával.

Annyiban mégis jó, hogy ébren tartja a témát. Ez nagyon fontos az erdélyi, romániai magyar közösségünk számára: a trianoni békeszerződéstől beszélhetünk romániai vagy erdélyi magyar kisebbségről. Ez a mi szűken vett közösségünknek a születése, a maga tragikumával együtt, amikor leszakad az egységes magyar nemzetről és meg kell hogy teremtse a saját kis magyar társadalmát, Kós Károlyt parafrazálva: a transzszilván magyar társadalmat. Ennek vannak pozitív elemei is, hiszen az erdélyi magyarság soha nem volt olyan egységes, mint Trianon után, az azt követő egy-két évtizedben. Összekovácsoló erő is tudott lenni, ezért erre kellene jobban emlékezni: Kósnak a szerepére, a Kiáltó Szóra. Ezeket az elemeket lehetne jobban kidomborítani, akár irodalmi szinten is, sokat segítene a mai generációknak.

– Tehát a pozitív oldalát kellene hangsúlyozni ahelyett, hogy folyamatosan siratnánk?

– A negatív vonatkozás köztudott, ha az ember felüt egy történelemkönyvet, benne van. Fel tudja sorolni, hogy mi jutott a határon túlra, hány négyzetkilométer, hány lakos stb. Ezen mindig siránkozunk, ami rendben is van, de próbáljuk meg kicsit másként megfogni. Nemcsak az irodalom, a szakma is, hiszen elfelejtette ennek a drámának a pozitívabb kicsengéseit megemlíteni, márpedig voltak. És ha nem tesszük meg, történelmietlen a hozzáállásunk.

A határ kérdése, a kisebbségi probléma ettől függetlenül megmarad, nem szabad elhallgatni, de nem egészséges, ha csak azt domborítja ki az ember. Annak elmúlt az ideje, a „mindent vissza” hangulat a 20-as évekre volt jellemző, ha továbbra is arra összpontosítanánk, az felesleges önmarcangolás lenne.

– A Trianon-trauma szinte már a génjeinkbe van kódolva, generációról generációra száll. Közemberként van-e felelősségünk abban, hogy miként „örökítjük” tovább?

– Talán ez a legnehezebb, hogy a hétköznapokban miként kezeljük ezt a kérdést. A közvetlen környezetben szerintem a béke megtartása a legfontosabb. Mindenki tudja, hogy a másik félnek mi az ünnep, és azt méltósággal kellene megünnepelje, nem a másik ellen. Nem szabad felejteni Trianont, ez nagyon fontos. Minden családban hozzá kellene kötni az identitáshoz az utóbbi száz évet: magyarok vagyunk, erdélyi magyarok vagyunk, miért vagyunk azok, hogyan alakult ez?

Dramatizálás, és főleg ellenségképgyártás nélkül, mert a mai generációk nem tehetnek arról, hogy mi volt száz évvel ezelőtt.

És meg kell próbálni közös nézőpontot kialakítani. Természetesen anélkül, hogy az ember feladná a magyarságát, az erdélyiséget, és azt, hogy azért nekünk ez mégiscsak tragédia. Ezt nem szabad bagatellizálni, viszont nem szabad belerekedni sem, át kell lépni valahogy fölötte. Ez nehéz feladat, egyetemen, középiskolában, családban, szomszédi kapcsolatokban egyaránt, nagy kihívás és nagyon kevesen tudnak ennek megfelelni, értelmiségi körökben is.

Az idősebb korosztálynál érthető, a bécsi döntés, a részleges határrevíziók miatt érintettek, az összes interjúalanyom azt mondta: „életem legszebb napja volt, amikor bevonultak a magyarok!” Csak az egy másik viszonyrendszer, egy másik korszak volt, alig húsz évvel Trianon után, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. Tehát, hogy 21. századi kifejezést mondjak,

– Mennyi idő kell még elteljen, hogy ez sikerüljön?

– Sokat gondolkodtunk ezen történész kollégákkal. Úgy vélem, nem is idő kérdése, a helyzet kell megváltozzon. A németeknek és a franciáknak már a második világháború után sikerült a részleges kiegyezés annak révén, hogy közösen hozták létre az Európai Uniót. Francia oldalról kezdődött a nyitás, persze, nem önzetlenül, saját politikai érdekeikből kiindulva. Nálunk ez nem történt meg: az európai családhoz való közeledés versenyfutás volt a román, magyar, szlovák és a többi közép-európai nép között, arról szólt, hogyan lehetne minél több pénzt kifacsarni az EU-ból. És vittük a mumust magunkkal, nem tudtunk új vágányra lépni. Pedig nem az idő számít, hanem hogy mikor kezdődik el egy másfajta nézőpont, mikor mondjuk azt: ne a múltat sirassuk, ne egymás ellen acsarkodjunk, hanem próbáljuk ki közösen az új vágányt. Ezzel a hozzáállással néhány év alatt helyre tudnánk tenni a dolgokat. Csak ahhoz közös akarat kell, és közös vágány.