„Meghalt 29 szász is” – Diszkriminál a zágori első világháborús emlékmű

Diszkriminálja a helyi szász közösséget a zágori első világháborús emlékmű, a Maros megyei község polgármesteri hivatala által állított emlékjel ugyanis csak a nagy háborúban elesett román katonák nevét tartalmazza.

A német származású elesettekről a nevük feltüntetése helyett csak annyit ír: „Meghalt 29 szász is”.

A Maros megyei község központjában felállított emlékmű diszkrimináló voltára a számos történelmi kiadvány illusztrátoraként ismert Radu Oltean hívta fel a figyelmet Facebook-oldalán. Az illusztrátor – aki erdélyi várakról, kastélyokról szóló kiadványokhoz is készített rajzokat – rámutat, hogy az emlékmű feliratozásának már a felütése is diszkrimináló, hiszen az I. világháborúban elhunyt katonákat „a nemzet egyesítéséért elesett hősökként” (eroii căzuți la datorie pentru întregirea neamului) említi.

Oltean szerint ez történelemhamisítás, hiszen a zágori román katonák nem a Román Királyság, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia hadsereg kötelékében harcoltak,

akárcsak a többi erdélyi településről behívott férfiak, ők is császári és királyi katonák voltak, nemzetiségtől függetlenül.

„A polgármesteri hivatalnak sürgősen újra kellene csináltatnia a teljes feliratot” – hívja fel a figyelmet Oltean. Aki szerint a községvezetésnek már csak amiatt is meg kellene követnie a szász közösséget, mivel egy egykoron zömében szászok által lakott településről van szó. A Nyárádtő és Erzsébetváros között, utóbbitól mintegy 15 kilométerre található Zágor (románul Zagăr, németül Roden vagy Rodt) települést 1412-ben említik először az iratok, valószínűleg szászok alapították, szőlő- és gyümölcstermesztéséről híres. Fő látványossága középkori evangélikus erődtemploma, de szász portái, borospincéi is megmaradtak, igaz, leromlott állapotban vannak.

A trianoni békeszerződésig a Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozó településnek 1910-ben 1383, többségben német lakosa volt, jelentős román és cigány kisebbséggel. 1992-ben, az erdélyi szász lakosság kitelepülése után az 1035 lakosból 585 román, 389 cigány, 31 német és 30 magyar volt – olvasható a Wikipédián.

– hívta fel a figyelmet bejegyzésében Oltean. Rámutatott, a községvezetésnek nemzetiségtől függetlenül pártatlanul kellett volna viszonyulnia az elesett katonákhoz. „Ehelyett egy, a szász katonák emlékére nézve szégyenletes és megalázó gesztussal a románoknak kedvezett” – összegzett.

Oltean szerint a zágori polgármesteri hivatalnak le kellene bontania a diszkrimináló emlékművet, és helyére újat állítani, amely korrekt és tisztességes módon emlékezik a település első világháborúban elesett összes szülöttjére. Azt írta, értesíti az ügyről az Országos Diszkriminációellenes Tanácsot, a Maros megyei prefektúrát és a kegyeleti hivatalt is.

Az I. világháborúban elesett zágori hősök nevét egyébként nem lett volna lehetetlen megtalálni, többek között a magyar Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeumának (HMHIM) online adatbázisa (katonahoseink.militaria.hu) is tartalmazza.

A digitális adattár keresésre 62 zágori születésű elesettet ad ki, közöttük magyar nevűek is vannak, mint például Lakatos Samu vagy Kopasz János gyalogos. A zágori emlékmű 56 hősnek állít emléket – 17 román név szerepel rajta, illetve 29 szász katonáról ír –, magyar nemzetiségű bakákról még csak említés szintjén sem esik szó.

„Ezek a katonák 1914-ben semmiképp sem szolgálhattak más hadseregben, mint az Osztrák–Magyar Monarchia seregében. Az akkori Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozó Zágorból származó férfiakat a magyar királyi honvéd gyalogezredekbe, az osztrák–magyar közös, azaz császári és királyi (k. u. k.) gyalogezredekbe, illetve a Monarchia különféle tüzér- vagy más alakulataiba hívták be” – magyarázta a Krónikának Benkő Levente történész.

A szakember szerint ez a HMHIM adattárából is világosan kiderül, és az is látszik, hogy

a zágori férfiakból nagyon sokan – nemzetiségi hovatartozástól függetlenül – ugyanabban az alakulatban, például a gyulafehérvári cs. és kir. 50. gyalogezred kötelékében harcoltak.

De találunk közöttük olyanokat is, akik a kolozsvári m. kir. 21. honvéd gyalogezredben, illetve a nagyszebeni cs. és kir. 31. gyalogezredben szolgáltak.

A HMHIM adattárában egy-egy név kétszer is előfordul, a történész szerint ennek az a magyarázata, hogy a nevek esetenként két forrásból származnak, legtöbbször a Monarchia hadvezetése által a háború menete szerint összesített újabb és újabb adatokat tartalmazó, bizonyos időközönként nyomtatásban kiadott ún. Verluslitekből, vagyis veszteséglistákból. Ilyen például a Burján Miklósé is, akinek a neve a zágori emlékművön Nicolae Buruian alakban szerepel, és aki a gyulafehérvári cs. és kir. 50. gyalogezredben szolgálva, 1917. szeptember elsején a déli hadszíntéren, a XI. isonzói csatában esett el.

„Én nem megyek bele névelemzésekbe, nem kommentálom, hogy a Monarchia idején hogyan próbáltak, vagy sem magyarosan írni szász vagy román neveket, illetve németesen magyar és román neveket – utóbbi a Verluslistekben gyakori –, de egyértelműen látszik, hogy a zágori katonák között voltak szászok, románok és magyarok is” – jelentette ki a történész. Ez nem is meglepő, mondta, hiszen

az első világháború előtti, 1910. évi népszámlálás adatai szerint Zágor akkori 1383 lakosából 1093 volt szász, 170 román és 14 magyar.

„A háború kezdetén, 1914-ben az egyes ezredek nemzetiségi összetétele leképezte a kiegészítési körzet nemzetiségi, pontosabban anyanyelvi összetételét, mert akkoriban ezt vették figyelembe. Például az említett gyulafehérvári cs. és kir. 50. gyalogezred több mint 70 százaléka volt román, 22 százaléka magyar és a maradék más nemzetiségű, a nagyszebeni cs. és kir. 31. gyalogezred több mint kétharmada volt román nemzetiségű, negyede német, vagyis szász, és olyan hat-hét százaléka magyar. A nemzetiségi összetétel természetesen a háború során aszerint változott, hogy az egyes alakulatok létszámának kiegészítésére Erdélynek melyik részéről milyen nemzetiségű vagy milyen etnikai többségű menetzászlóaljakat küldtek ki a harctérre” – ismertette az akkori gyakorlatot Benkő Levente.

Lapunk kérdésére, hogy a községvezetésnek nem kellett volna szakemberekkel konzultálni az emlékmű felállítása előtt, kifejtette: az emlékművek és háborús kegyhelyek létrehozását Romániában is törvény szabályozza.

– jelentette ki Benkő Levente. A történész szerint a kegyeleti hivatal munkatársai ismerik az első világháború erdélyi katonái hadviselésének mikéntjét és hogyanját, ahogyan azt is, hogy mind a magyar, mind az osztrák partnerintézményekkel – a nemzetközi hadisír- és kegyeleti egyezmények szerint – lehet és kell konzultálni. „Ha ez működne, nem fordulhatnának elő ilyen és ehhez hasonló esetek. És mindezeken kívül ott van a morális, a háború(k)ban életüket vesztett hősök és áldozatok iránti kegyelet felelőssége is, ami alól még akkor sem vonhatja ki magát senki, ha éppen hatalmi pozícióból tesz-vesz, amit és ahogyan akar” – fogalmazott a Krónikának.

Benkő Levente szerint a kérdés másik vetülete általában az ilyen és ehhez hasonló emlékművek feliratára vonatkozik. Emlékeztetett, hogy Románia Erdély megszerzése reményében az antant biztatására 1916. augusztus 27-én, tehát két évvel a nagy háború kirobbanása után üzent hadat és indított támadást az Osztrák–Magyar Monarchia, jelesül Erdély ellen. Az ezt megelőző két év alatt tehát nem beszélhetünk „a nemzet egyesítéséért vívott harcról”, arról végképp nem, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében az északi és a déli harctéren, pontosabban Galíciában, valamint az Isonzó völgyében és a Doberdói-fennsíkon harcoló bármilyen nemzetiségű erdélyi – vagy máshonnan származó – katonák a román nemzet egységéért, egyesítéséért harcoltak volna.

– jelentette ki a történész.

Kérdésünkre, hogy a zágori eset mennyire egyedi, vagy mennyire lehet párhuzamot vonni a nagy port kavart úzvölgyi temetőt övező botránnyal, a történész nem tartotta kizártnak, hogy vannak még hasonlók.

– mutatott rá. Ugyanakkor hozzátette azt is, hogy a levéltári források nem teljesek, a HMHIM-adatbázis sem az. Nem is lehet, tette hozzá, mert a háború zűrzavarában egészen biztosan nem lehetett pontos kimutatásokat készíteni az emberveszteségekről, s a harctéren rögzített iratok némelyike gyakran elveszett vagy megsemmisült. De vannak más források is: a vöröskereszt értesítései, a bajtársak levelei, a későbbi, helyszíni kutatások adatai stb.

„Mindent egybevetve: aki ilyen emlékművek állítására vállalkozik, annak vállalnia kell az alapos és minden részletre kiterjedő kutatást, és az adott település minden egyes valamikori katonájára kiterjedő kegyeleti szempontokat, függetlenül attól, hogy a hősök közül ki milyen vallású, nemzetiségű vagy/és anyanyelvű volt.

A zágori eset tehát azért azonos a dormánfalvival, mert valótlanságot, vagy ha úgy tetszik, töredékigazságot próbál kizárólagossá, örök érvényűvé tenni.

Másrészt a zágori „elesett még 29 német” megfogalmazás legalább olyan arculütése az ottani szász közösségnek, és legalább olyan kegyeletgyalázás, mint amilyen arculütése volt a magyarságnak, és amilyen kegyeletgyalázás volt, amikor Úzvölgyében a dormánfalviak ráépítettek a miskolci m. kir. 10. honvéd gyalogezred ott nyugvó hőseinek a csontjaira” – értékelt lapunknak a történész.