Ahol már nincs elég oxigén: Gál-Joó Melánia sorra hódítja a Himalája csúcsait

Gál-Joó Melánia már a Himalája két csúcsát meghódította, és máris kitűzte a következő célját. A székelyudvarhelyi lány saját elmondása szerint a szaladás, illetve a terepfutás révén szeretett bele a hegyekbe, s fokozatosan jutott el a túrázástól a világ tetejéig(re). A pandémia idején egy kolozsvári túravezető által nyílt alkalma megmászni a Kárpátok koronáját – mely elnevezés annak nyomán született meg, hogy a Földön 14 olyan csúcs található, mely magasabb 8000 méternél.

Ezek alkotják a Föld koronáját, a Kárpátokban pedig van 14 olyan csúcs, amely magasabb mint 2500 méter, így ezek a Kárpátok koronája elnevezést kapták.

Bár a munkája miatt akkor nem tudta befejezni a kihívást, és megmászni mind a 14 csúcsot, a próbálkozás meghozta a kedvét. Így amikor hallott róla, hogy néhány romániai hegymászó Ausztria legmagasabb csúcsának megmászására készül, lelkesen csatlakozott hozzájuk.

Melánia – aki a kolozsvári Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán szerzett diplomát 2019-ben – felidézte, akkor természetes volt számára, hogy a legszebb, egyúttal a leginkább kihívást jelentő úton szeretne feljutni a csúcsra, de tény, hogy útközben előfordult, amikor megkérdezte magától: tapasztalat nélkül mit is keres ő ott. Azonban a csúcsra felérve a látvány, az élmény kárpótolta őt, akkor határozta el, hogy szeretne komolyabban megtanulni hegyet mászni, szeretné elsajátítani a szükséges technikai tudást.

Idővel megtanult sziklát mászni, elsajátította, hogyan kell a jégcsákányt használni, miként kell vertikális felületeken haladni felfele – és ezt teremben is gyakorolta. A technikai részén túl Melánia igyekszik minél jobb kondícióban maradni, szalad, túrázik, illetve sokat úszik, ami segít a légzésben, abban, hogy a szervezete jól viselje a nagy magasságokban tapasztalható oxigénhiányt.

Felidézte, először Grúziában, egy ötezer méter feletti csúcson tapasztalta meg, hogy milyen a magaslati betegség – hányingere volt, erőtlen lett –, így kissé megijedt, hogy nem lesz képes magasabb csúcsokra feljutni.

Később rájött, ha szervezetének van elég ideje az akklimatizációra, azaz arra, hogy alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez, akkor el tudja viselni a magassággal járó oxigénhiányt.

A Tirolban villamosmérnökként dolgozó fiatal hegymászó azt is elmesélte lapunknak, hogy először 2019-ben járt Nepálban, akkor még önkéntesként, és azóta érett benne a gondolat, hogy vissza szeretne térni az ázsiai országba. A „végső löketet” egy afrikai út, Észak-Afrika legmagasabb csúcsának megmászása adta meg, mely során megismert egy amputált lábú férfit, aki épp az Everest megmászására edzett.

– emlékezett vissza Gál-Joó Melánia.

Amint egyre jobban kezdte megismerni a hegymászás világát, a fiatal lány arra is rájött, hogy általában nem éri meg Európában szervezett csoportokkal indulni egy-egy expedícióra, hiszen a helyi cégeket felkeresve sokkal olcsóbban le lehet szervezni egy-egy mászást.

Felidézte, az első himalájai mászása előtt egy filmből szerzett ötleteket, hogy milyen céghez forduljon,

és utólag nagyon is jónak bizonyult a döntése. A helyi vállalkozás igény szerint segít mindenben a szükséges engedélyek megszerzésétől egészen a felszerelés megvásárlásáig. Munkájuk eredményeként rendszerint egy nem túl nagyszámú nemzetközi csapat szokott összeverődni, Melánia csapatában voltak résztvevők például Amerikából, Szingapúrból és Angliából is. Elmesélte, hogy nagyon sok, nagyon eltérő motivációjú mászóval találkozott. Akadt például börtönöket megjárt fiatal is, aki azért mászott, hogy sikerei által motiválja azokat, akik hasonló helyzetben visszailleszkednének a társadalomba, illetve, hogy pénzt gyűjtsön nekik.

Gál-Joó Melánia a Himalája csúcsai közül először a Lobuche-csúcsot mászta meg.

„Amíg haladtam felfele, majdnem végig, szinte mindenhonnan látni lehetett az Ama Dablamot, a Himalája egyik leggyönyörűbbnek tartott csúcsát” – emlékezett vissza arra, hogyan született meg második himalájai expedíciója ötlete. Az Ama Dablam megmászása összesen egy hónapot vett igénybe, ebből három hét volt a tulajdonképpeni expedíció.

Melánia következő célja egy nyolcezres csúcs.

Ennek kapcsán azt is elmondta, udvarhelyszékiként azt tapasztalja, hogy környezetében nagyon bizalmatlanok az emberek a hegymászás kapcsán, a családja eleinte őt is megpróbálta lebeszélni erről a hobbiról. Édesanyja nem csak féltette, hanem úgy vélte, túlságosan költséges is számára a mászás. Ennek kapcsán azt is elmondta, bár manapság egyre többen hangoztatják, hogy napjainkban a hegymászás csak pénz kérdése, és ha valakinek van elég pénze, bármelyik csúcsra feljuthat, szerinte a pénz nem elég, hisz van, akinek a szervezete nem bírja, egyszerűen nem arra született, hogy a magasba jusson.

Különben egy-egy mászóexpedíció kevés lehetőséget ad arra, hogy a részvevők megismerjék az adott országot, hiszen bár az alaptáborig tartó néhány napos út során találkoznak helyi emberekkel, látnak helyi településeket, mindez csak a „szép” felszín, hiszen a terület általában (például Nepálban is) egy nemzeti park része, a helyiek fel vannak készülve a turistákra.

Melánia mindkét expedíciójának helyszíne Nepál volt, ahol ő önkéntesként is megfordult, így megismerte az ország egy másik arcát is.

„Amit például nem látsz egy ilyen himalájai túrán, az az, hogy az emberek mennyit szemetelnek, hogy mennyire nincs kultúrája annak, hogy ne dobják el csak úgy a szemetet” – fejtette ki. Azt is tapasztalta, hogy a „fejlett” világból érkező önkéntesek hiába magyarázzák a helyieknek bemutatók keretében, hogy milyen lassan bomlanak le például a műanyag palackok, ők látszólag nem veszik komolyan, nem értik meg, hogy milyen veszélyt jelentenek bolygónkra nézve.

Melánia – akit már középiskolás évei végén is érdekelt a hindu és a buddhista kultúra – azt is elmondta, hogy noha első útja előtt próbált tudatosan felkészülni arra, amivel Nepálban találkozik, amivel ott szembesül az odalátogató, az első alkalom így is megdöbbentő volt számára.

Nehezen szokta meg, hogy a mindennapjait csótányok között élje, ahogy azt is, hogy akár a turisták által nagy számban látogatott helyeken is van fertőző leprás beteg.

A pozitív élmények közül a nepáliak vendégszeretetét emelte ki, azt, hogy mennyivel melegebb szívvel viszonyulnak az idegenekhez, a vendégekhez, mint az átlag európaiak, nyugatiak. Másfelől nagyon egyedi élményekben is része volt, például találkozott a Kumarival, Nepál Élő Istennőjével, aki egy kiválasztott leánygyermek (addig lehet Élő Istennő, amíg meg nem jön az első menstruációja vagy egy betegség seb, sérülés miatt vérezni nem kezd). Kiválasztásának számos szigorú kritériuma van, és a tömegek ritkán csodálhatják meg őt teljes alakjában, általában csak palotája ablakából szokott mindennap kinézni pár percre. Melánia éppen Nepálban tartózkodott az Inda Jatra ünnep idején, így körülbelül 200 méterről láthatta a Kumarit.

„Másnap az iskolában a kisdiákok, a lányok kérdezték, hogy milyen volt látni őt, én pedig nagy elégedetlenül mondtam nekik, hogy csalódott vagyok, mert nem is láttam annyira közelről, mint szerettem volna.

– idézte fel a hegymászó, hozzátéve, azóta próbál másképp, pozitívabban gondolkodni, igyekszik mindenben felfedezni a jót. Melánia ezzel a pozitív hozzáállással tekint a következő útjára, mászására is.