A szeparatizmus vádjától a pogromig: a kölcsönös bizalmatlanság máig nem szűnt meg Marosvásárhelyen

– Miért döntött a fekete március kutatása mellett?

– A történelem kutatásában, értelmezésében a folyamatok, a dolgok egymáshoz kapcsolódása, kölcsönös determináltsága érdekel, ezen belül a közelmúlt, az életünket közvetlenül befolyásoló események. A kommunizmus, a Ceaușescu-rendszer, a rendszerváltás kutatása az utamba hozták a fekete márciust. Tudatában voltam annak, hogy a márciusi marosvásárhelyi események a jellegükből fakadóan érzékeny témának számítanak nemcsak a városban, hanem a román és magyar közbeszédben, közösségi emlékezetben egyaránt, de lévén, hogy szeretem a kihívásokat, a nehéz feladatokat, belekezdtem. Szerettem volna hozzájárulni a történésekre vonatkozó források feltárásán túl egy kiegyensúlyozottabb, árnyaltabb szakmai vélemény, diskurzus kialakításához.

– Mi a „közismert” magyar, illetve román álláspont 1990 márciusáról?

– A Marosvásárhelyen történtekről több, egymástól gyökeresen eltérő magyarázat létezik jól kivehető etnikai törésvonal mentén, a magyarok szeparatista megvádolásával kezdődően a románok által végrehajtott, tervszerű pogrom gondolatáig. Az események eddigi értékelésére, értelmezésére erősen rányomta bélyegét a szubjektivizmus. Jellemző továbbá az is, hogy a marosvásárhelyi eseményekről elsősorban publicisztikai jellegű összefoglalók születtek, illetve a korszak és az események egykori szereplői, szemtanúi szólaltak meg, visszaemlékezéseiket vetették papírra. Ezek között a teljesség igénye nélkül említhetjük Ioan Judea, Sütő András, Király Károly, Domokos Géza, Silviu Brucan, Kincses Előd, Virgil Măgureanu, Gheorghe Bănescu önéletrajzírását, interjúköteteit, a több marosvásárhelyi magyar szerzőt felvonultató, Káli Király István által szerkesztett Fehér könyvet vagy Simon Judit riportkötetét. A források hiányossága miatt viszonylag kevés történeti elemzés született. A Szabadság terhe című kötetünkben László Márton kollégámmal arra törekedtünk, hogy felkutassuk az összes elérhető forrást, és azokat történeti kon­textusba helyezzük, értelmezzük. Meg kell említenem, hogy akkor, néhány éve nem találtunk olyan román nemzetiségű történészt, aki csatlakozott volna hozzánk. Azt gondolom, hogy idővel lesz előrelépés ebben a kérdésben is, ugyanis generáció- és szemléletváltásra van szükség. Az első lépés az lesz, hogy román kollégák is foglalkozni fognak a kérdéssel, ezt követheti majd az, hogy a szakmai következtetéseinket összevetjük, megvitatjuk.

– Az 1990. márciusi súlyos atrocitásoknak igazi következménye román részről nem lett, csak magyar, illetve cigány nemzetiségűeket ítéltek el, hurcoltak meg. A felbujtók, illetve a támadásokat végrehajtók közül senkit sem vontak felelősségre. Változtatna ezen a történések újravizsgálása?

– A történtek utáni „igazságszolgáltatás” módja a helyi ügyészség és bíróság részrehajlását bizonyítja. A marosvásárhelyi eseményekért elítélt személyek kizárólag romák és magyarok voltak. Magasabb beosztású közösségi vezetőt viszont egyik táborból sem ítéltek el. A helyi ügyészség és bíróság több tagja közvetetten vagy közvetlenül érintett volt a konfliktust megelőző etnikai vitákban. Meglátásom szerint az ítéletek március 20-án este, a hadsereg jelenléte ellenére bekövetkezett magyar sikert kívánták megtorolni, ellensúlyozni.

Az ügyészség akkor is megtehette volna, ma is megtehetné, hogy felgöngyölíti a szálakat, és eljut azokhoz a személyekhez, csoportokhoz, akik közvetlenül szerepet vállaltak a konfliktus ilyen mértékű kiteljesedéséhez.

Ha megneveznénk például konkrétan, hogy kik voltak a Görgény-völgyiek felbujtói, szervezői, máris kiegészülhetne az elítéltek hosszú, de távolról sem teljes listája.

– Ismerjük a jelenlegi román igazságszolgáltatás „függetlenségét”. Mi a garancia, hogy egy egyébként kétségtelenül szükséges újravizsgálat nem a magyarokat hozza ki bűnösnek?

– A mai romániai viszonyokat tekintve garanciát semmire sem vállalnék. Az tény viszont, hogy a marosvásárhelyi fekete március nemcsak a magyarokat és romákat terheli. Egy kiegyensúlyozott igazságszolgáltatás ilyen ítéletet nem hozhatna.

– Egyfajta közmegegyezés van – elsősorban magyar részről – abban, hogy a városra máig rányomja a bélyegét 1990 márciusa. Miben érzékelhető ez?

– Az események mindmáig elhintették a kétely, a kölcsönös bizalmatlanság magvát, amely jelentősen fékezte a város gazdasági-szellemi fejlődését, két egymással szinte teljesen párhuzamos társadalmat teremtve. A román elit célja pozícióinak megtartása volt, és a környék falvaiból toborzott emberekkel demonstrálni szándékozta erejét, fölényét. További célja volt megtörni a magyar közösséget és annak 1989 utáni dinamikus önszerveződését. A helyi román elit a jelentős politikai-gazdasági pozícióit konszolidálta, a magyar közösség teljes megtörése, megalázása viszont nem sikerült. A március 20-i ütközetet a magyarok „megnyerték”, megtartották a főteret, és megfutamították az „ellenfelet”, ugyanakkor ezt a helyzeti előnyt nem sikerült kamatoztatniuk. Sok résztvevő számára igazi töréspontot jelentett 1990 márciusa. Az történtek utáni általános negatív hangulattal magyarázható az is, hogy az 1990 márciusa utáni néhány évben a marosvásárhelyi magyar középosztály a tömeges elvándorlás miatt jelentős vérveszteséget szenvedett.

– Nem egyfajta magyarázkodásról, hátrafelé mutogatásról van inkább szó a marosvásárhelyi magyar politizálás sikertelenségének elkendőzése érdekében?

– Nem, én azt gondolom, hogy a fenti állításom tény. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy mindez nem magyarázza meg, nem menti fel a rendszerváltás utáni magyar elit politizálását. Megjegyzem, a marosvásárhelyi politikai elit nagyon nehéz helyzetben volt és van. A román elit kilencvenben megőrizte előnyös pozícióit, és mögötte állnak az állami intézmények. Azt tartom problematikusnak, hogy magyar részről nem körvonalazódott egy többé-kevésbé világos intézményépítési stratégia. Vannak részleges sikerek – például a kulturálisintézmény-hálózat, a közösségi rendezvények kialakulása –, viszont több és pontosabb tervezésre lenne szükség például a közösségi érdekek várospolitikai megjelenítésében, érvényesítésében. Ugyanakkor azt is problematikusnak tartom, hogy egyes magyar nemzetiségű személyek nem ismerték fel a Florea-időszakban kiteljesedő városvezetési rendszer visszásságait, és akaratlanul vagy más esetben önös céloktól vezérelve együttműködtek ezzel.

Csak felszínesen gyógyultak be a fekete március okozta sebek

Ha nincs a forradalom után a Marosvásárhelyi Rádiónak a Székelyföld lakosságát nyugalomra intő, meggyőző „műsorszáma”, az 1990-es fekete márciusi események könnyűszerrel polgárháborúba torkolltak volna – vallja a magyar szerkesztőség egykori munkatársa, Kelemen Ferenc.