„Az elsős ugyanaz a gyermek, aki pár hónapja még óvodás volt”

– A tanévkezdés talán több fejtörést okozhat az elsős, ötödikes gyerekek szüleinek és tanítóinak, tanárainak, mint a más osztályokba járók pedagógusainak. Ezen kisdiákok számára gyökeresen új korszak kezdődik, hiszen egy számukra teljesen új szituációval kell megbirkózniuk: az óvónő, illetve a tanítónő szárnyai alól egy ismeretlen világba lépnek. Hogyan vélekedik a pszichológus, mi a tanév legelején elsősorban a szülők teendője, hogy megkönnyítsék a kicsik számára az átmenetet?

– Az iskoláskorba lépő gyermek fejlődés-lélektanilag is új szakaszt ér el, azt a szakaszt, amelynek Erik H. Erikson szerint a fő jellegzetessége a gyermeknek a  teljesítményhez való viszonyulása – ez pedig meghatározó a kompetenciaérzés, illetve az alacsonyabbrendűségi érzés kialakulása szempontjából.  Az alacsony önértékelésű gyermek bátortalan lesz, nem mer kezdeményezni, a feladatokat elkerüli, mert a kudarcot vetíti előre, és inkább a helyzetből való kilépést választja. Az ilyen gyermek befolyásolható, mert nagyon fontos számára, hogy mások elfogadják, így – mások biztatására – olyan helyzetbe is belemegy, amelyről tudja, hogy helytelen, vagy amely számára kellemetlen. Mindennek hosszú távú hatása nyilvánvaló, ezért különös figyelmet igényel ez a korszak a szülők és a pedagógusok részéről egyaránt. 

– Ily módon a család is új fejlődési szakaszba lép, amikor a gyermek elkezdi az iskolát? 

– Igen. Sok családban úgy élik meg, hogy a gyermek iskolai sikerének mértéke tulajdonképpen magát a családot és a szülőket is minősíti. Ebben a mindenki számára az értékelésről szóló szakaszban gyakran a gyermek  iskolai értékelése lesz a család központi témája, így a család az iskola meghosszabbításává válik. Gyakran halljuk azt az érvelést, hogy a gyermeknek korán hozzá kell szoknia az értékeléshez, a versenyhez, mert ilyen a társadalom, és csak a legjobbak érik el céljaikat stb. Azt azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ebben a sokat emlegetett „kemény világban” a magabiztos, önérvényesítő emberek a sikeresek, és távolról sem az elbizonytalanodottak, az önnön értékükben kételkedők. Nem mindegy, hogy egy gyermek mennyi idősen kerül versenyhelyzetbe: amikor már kialakult a stabil önértékelése, amikor tudja, hogy mik az erősségei és a gyenge pontjai, amikor tudja, hogy egy kudarc egy bizonyos helyzetre vonatkozik, és nem globálisan, az egész személyiségére, vagy akkor, amikor mindez még nem alakult ki benne. Beszéltem már erős és gyenge pontokról, és ez már feltételez egy bizonyos értékelést. Ahhoz azonban, hogy az értékelés konstruktív legyen, és ne romboló – vagyis a gyermeknek a fejlődését segítse, és ne az önértékelését csökkentse –, arra van szükség, hogy az értékelés egy specifikus, világosan körülhatárolt  tevékenységre vonatkozzék. Fontos a pozitív megfogalmazás: mindig könnyebb egy gyermeknek, ha azt hallja, hogy mit tegyen, mint ha azt hozzák tudtára, hogy mit ne tegyen. Például „ne írj ilyen csúnyán” helyett: „kerekítsd a betűket”. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, szülők és pedagógusok egyaránt, hogy a pozitív dolgokat is érdemes megjegyezni, és sokkal hatékonyabb a kompetenciaérzés kialakulása szempontjából, ha a gyermek arról is kap viszszajelzést, hogy valamit ügyesen teljesített. Az előbbi példára visszatérve: „látom, hogy sokat dolgoztál, következő alkalommal próbáld a betűket jobban kerekíteni, mert akkor szebb is lesz”. A gyermek motiváltabb lesz változtatni, ha azt az üzenetet kapja, hogy értékelik, amit tett, és csak kisebb, specifikus javításra van szükség. Ha azt hallja: „nézd meg a füzetedet, csupa macskakaparás az egész”, azt az üzenetet kapja, hogy semmi sem jó abból, amit eddig tett, ez pedig elég rémisztően hangzik egy gyermek számára (is). Nem arról van szó, hogy a kisdiáknak olyan dicséreteket mondjunk, amelyeknek nincs valóságtartalma – az olyannak amúgy sincs hatása, mert a gyermek is tudja, hogy nem igaz –, hanem arról, hogy próbáljuk megtalálni azt, ami tényleg jó, és ha megtaláltuk, közöljük is a gyermekkel.

– A teljesítmény és értékelés összefüggései nyilván akkor kapnak lényeges szerepet a gyerek életében, amikor iskolás lesz. Hogyan tehető ebből a szempontból zökkenőmentessé az óvodából iskolába való átmenet?

– Az iskola abból a szempontból is újat hoz a gyermek életében, hogy az ilyenkor találkozik a teljesítmény és értékelés problémájával, a szülő pedig a gyermeke értékelésével. Az óvodás gyermekek szülei általában meg vannak győződve arról, hogy az ő gyermekük nagyon ügyes, okos és tehetséges. Ez igaz is: az ő legügyesebb és legtehetségesebb gyerekük. És az is marad, akkor is, amikor iskolás lett. Ez nem azt jelenti, hogy az első pillanattól kezdve feltétlenül nagyon jól fog teljesíteni az iskolában. A gyermekek fejlődési ritmusa meglehetősen különbözik, de ha nem veszik el túl hamar a kedvüket, nem törik le a lelkesedésüket, akkor ezek a gyermekek is rájönnek, hogy miről szól az iskola, és mit jelent a tanulás. A szülőnek bátorítania  kell a gyermeket, segíteni abban, hogy okos csemetéje hozzászokjon a munkához, a követelményekhez, ne veszítse el a hitét, hogy képes megfelelni az elvárásoknak. Ehhez elsősorban arra van szükség, hogy a szülő is higgyen ebben.

Emellett be kell iktatni a gyermek (és az egész család) programjába a tanuláshoz szükséges időt, biztosítani kell egy megfelelően csendes helyet a számára, ahol tanulhat, és egy pontosan körülhatárolt helyet a tanszerei számára. Nem kell a szülőnek végigülni a házi feladat elkészítését: elég figyelemmel kísérni, hogy az valóban elkészüljön. A szülőnek azt kell sugalmaznia: a tanulás a gyerek  feladata és felelőssége. Ennek megértése nem megy egyik napról a másikra, ezért kell a szülőnek figyelemmel kísérnie, hogy mi történik ezen a téren, de nem kell átvállalnia a házi feladat felelősségét. Kezdetben segítségre van szükség az iskolatáska bepakolásában, de ennek is minél hamarabb a gyermek felelősségévé kell válnia. Még akkor is, ha néha megtörténik, hogy valami otthon marad.

Felelősségfejlesztő lehet, ha a gyermek szembesül a következményekkel: egy fekete pont vagy az üzenőbe írt megjegyzés nem a világ vége, de a gyermek számára világossá válik, hogy a feladatok el nem végzése vagy figyelmetlen elvégzése következményekkel jár. Ha a szülő azt látja, hogy rendszeres az „otthonfelejtés”, akkor valószínű, hogy jobban ellenőriznie kell a táska bepakolását. Mostanig csak a kötelességekről, teljesítményről, értékelésről esett szó. Fontos azonban tudatosítanunk, hogy az elsős ugyanaz a gyermek, aki három hónapja még óvodás volt: ősztől ugyanolyan fontos számára a játék, mint azelőtt. Maradjon idő a szabad játékra is, ha lehet, a levegőn, hisz nagyon nagy a gyermekek mozgásigénye ebben a korban. A felelősséget megszokni soha nem fájdalommentes, de jobb, ha legalább fokozatos. A sok kötelesség közepette maradjon meg a családban együtt eltöltött pozitív idő, amikor valami olyasmit tesznek közösen, ami mindenki számára élvezetes. Hiszen ez erősíti a családtagok közötti kapcsolatot, és ez ad biztos talajt a kisebb-nagyobb krízisekből való kilábaláshoz.

– Az ötödikesek (iskolai) életében is fordulópontot jelent a tanévkezdés, hiszen az egyetlen, irányt szabó pedagógus hatásköréből egy kevésbé átlátható, bonyolultabb diák-pedagógus viszonyrendszerben találják magukat. Egyszerre több tanár elvárásával, követelményrendszerével,  egyéniségével, és talán egy új iskola szellemiségével is meg kell ismerkedniük. Hogyan vélekedik, mi az osztályfőnök legfontosabb teendője ebben a helyzetben, hogy a tízéves gyerek számára zökkenőmentesebbé tegye az átmenetet?

– Az ötödik osztály újabb kezdet: a rutinba beleszokott, egyre önállóbb gyermek megint új helyzetbe kerül. Már magabiztosan mozgott az iskola közegében, de újra elbizonytalanodásra számíthatunk. A szülőnek, aki megszokta már, hogy gyermeke önállóan végzi iskolával kapcsolatos teendőit, újra egy kicsit jobban oda kell figyelnie, mert a gyermek elbizonytalanodhat annyi autoritás, annyi különböző elvárás között. Ahogy az elsőssel kapcsolatban is mondtam: az ötödikes szeptemberben még ugyanaz a gyerek, aki három hónapja még a tanító néni fészekaljához tartozott, a tanító néniéhez, aki ismerte őt, családját, fejlődésének történetét, aki azonnal megértette, ha baja volt, és pontosan tudta, hogy mennyi önállóság és felelősségtudat várható el egy ekkora gyerektől. Az ötödikes nem feltétlenül érett még ahhoz, hogy a jóval személytelenebb rendszerben elboldoguljon. Még mindig az érzelmi tanulás dominál nála, vagyis attól tanul, akihez érzelmileg is közel érzi magát. Vannak iskolarendszerek (ilyen a Waldorf, de például Finnországban az állami rendszer is), ahol a tanítónő hatodikig kíséri a gyerekeket, mivel az életkori sajátosságokat figyelembe véve alkalmasabbnak tartják azt az életkort a leválásra.

A főleg nagyobb életkorú gyermekekhez szokott tanárnak nehéz lehet átállni az ötödikesek értelmi és érzelmi működési szintjére, és könnyen félrecsúszhat a kapcsolat, ami a gyermekeknek a tantárgyhoz való kapcsolatát is befolyásolja. Szerencsés esetben is számos apró kellemetlenséget okoz (például nem elég nekik valamit egyszer elmondani, az iróniát szó szerint értik stb.). Az osztályfőnök, aki maga is bajban lehet a mozgékony, cserfes kicsik között, két tűz közé kerülhet: nem ritka, hogy a tanárok és a szülők rajta keresztül üzengetnek egymásnak, elsősorban természetesen vitás kérdésekben. A direkt és nyílt kommunikáció a legtöbb esetben sokkal hatékonyabb a vitás kérdések megoldása céljából, de erre természetesen mindkét félnek nyitottnak kell mutatkoznia. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a szülő számára sokszor áthághatatlan akadályt jelenthet, hogy ismeretlen számára a tanár, akit meg kellene keresnie, így segítségre lehet szüksége abban, hogy merjen a tanár felé nyitni, és megtalálja a módját, ahogyan ezt tegye. Ebben segíthet az osztályfőnök. A gyermekeknek pedig segít, ha egy kicsit „kotlós” az osztályfőnök, legalábbis mindennap találkoznak, és el lehet neki mondani, hogy mit tapasztalnak, milyen gondjaik vannak (és meghallgatja, komolyan veszi azokat), ha szimbolikusan „be lehet bújni a szárnyai alá”.

– Mit tehet az ötödikesek osztályfőnöke annak érdekében, hogy eleve jó osztályközösség alakuljon az esetenként több helyről, több iskolából érkező gyerekek körében? 

– Nehéz a dolga, hiszen eleve kevés időt tölt a gyermekekkel. Közös tevékenységek szervezése lehet a megoldás, közös feladatok vállalása, ahol mindenki feladata egyformán fontos, hogy az együttműködést és ne a rivalizálást erősítse. Az iskolai helyzet már önmagában is a rivalizációt segíti, jó osztályközösség pedig ott alakulhat ki, ahol ennek az élét tompítják, és az egymásrafigyelést, egymásért vállalt felelősséget bátorítják.

– Az ötödik osztály vezetőjének talán még inkább együtt kellene működnie a többi pedagógussal, mint a nagyobb osztályok vezetőinek, hogy elvárásaikat egyeztessék, ne terheljék túl a kisdiákot, ne adjanak neki egyszerre túl sok feladatot. Mit gondol, mi lehet ennek a kulcsa, tekintve, hogy legtöbbször mindenik pedagógus azzal érvel: a tananyagnak adott a mennyisége, adott a tanítás ritmusa is, ő a tantárgyával nem maradhat le, emiatt nem adhat kevesebb (házi) feladatot a gyerekeknek?

– Úgy tudom, elméletileg létezik olyan, hogy „az osztály tanári tanácsa”, ami azt jelentené, hogy egy adott osztályt tanító tanárok egyeztetnek az osztállyal kapcsolatosan. A valóságban, ahogy lenni szokott, mindig a legfontosabb dolgok potyognak ki a mindennapokból. Általában ezekre nem marad energia. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a házi feladat nem elengedhetetlen a legtöbb tantárgy esetében, és az igazán jó tanár órájáról úgy megy haza a gyerek, hogy nagyjából tudja az anyagot, és itt van lehetőség az időspórlásra: nem mindegy, hogy átismételni kell otthon az anyagot, vagy megérteni és azután még meg is tanulni.