Szeméttelep gyermekei

Mihai Fechetă otthonosan mozog közöttük, a görög katolikus pap, aki az iskola közösségével lassan már egy évtizede segíti a nyomortelep lakóit, könynyed természetességgel beszélget a roma kolónia tagjaival.

„Senki” fiai

Nincs hivatalos lakcímük, személyi igazolványuk, de még egy ideiglenes tartózkodási helyet igazoló okmányt sem igényelhetnek. „Megpróbálunk segíteni, a helyzetükre viszont nagyon nehéz a megoldás” – fogalmaz lapunknak az egyik önkéntes. Pedagógusként dolgozik, de nem szerette volna, hogy a neve megjelenjen.

„Itt most nem az én személyem a fontos, hanem az, amiért itt vagyunk” – szögezte le a hölgy egy étellel teli szatyrot szorongatva. Meglátása szerint több jogi akadálya van annak, hogy ezeknek az embereknek az élete megváltozzon, az önkormányzat azonban nem foglalkozik velük.

Ő már visszajáró segítőnek számít, jól ismeri a nyomortelep lakóit. Tőle tudtuk meg, hogy az „alapítók” eredetileg vidékről érkeztek, hogy a szemétválogatónál dolgozzanak. Ám a vállalkozás átalakításakor egyik napról a másikra kirakták őket a szolgálati lakásból pénz és munka nélkül, a semmi közepén építették fel a maguk kis közösségét. „Itt, a régi, betemetett szemétgödör felett” – mutat körbe.

Újrahasznosítás kényszerből

A hely lehangoló. Mindenhol sár és szemét. Kidobott szőnyegekből, nejlonból és szúette deszkamaradványokból tákolt kalyibák szolgálnak a családok otthonául. Együtt laknak fiatal lányok, nagykorúnak látszó fiúk és a szülők. Nincs kimondottan hideg, a nap is süt, de a nyitott strandpapucsban, egyetlen szál pólóban ácsingózó kamasz lányok látványa váratlanul ér. „Nem látok változást, fejlődést” – mondja Rajna József atya, a Caritas igazgatója, aki szerint ezek az emberek egyszerűen nem akarnak lemondani a nomád életmódról.

A katolikus szeretetszolgálat ugyancsak több éve segíti a közösséget, a németországi, passaui főtámogatójuktól kapott szállítmányt osztják szét közöttük, de készleteik végesek. „Egyre kevesebb a külföldi adomány, már a ruhacsomagok sem érkeznek úgy, mint évekkel ezelőtt” – mutat rá Rajna atya.

Tapasztalata szerint a hazai társadalom felsőosztálya nem segít, a szociálisan érzékenyebb középosztály pedig egyre fogyatkozik, és egyre nő a szakadék a két társadalmi kategória között.
A zsákokat valósággal szétkapkodják, de egyik-másik rászoruló panaszkodva közli, hogy abban, amit kapott, semmi sem jó a számára. Fechetă teremt rendet közöttük, és mérhetetlen türelemmel magyarázza nekik, hogy a ruhadarabokat cserélgessék el egymás között, a szalonna abban a zsákban van, amit már odaadott.

Kilátástalanságra ítélve

A babaruhát már megérkezéskor átadta a háromhetes Sanyika édesanyjának, a 14 éves Beátának, aki szülői büszkeséggel, mosolyogva mutogatja a picit a kíváncsiskodóknak. A baba egészséges, tejport is kapott a kórházban – nyugtat meg mindenkit. „Bármilyen munkát elvállalnék, csakhogy a picinek mindene meglegyen” – magyarázza a 37 éves nagymama, Eszter.

Férjével, Józseffel és lányaival pár éve még fedél alatt laktak, de elmondásuk szerint hiába fizették a lakbért, kitették őket, és már nem is látnak reményt arra, hogy sorsuk jobbra forduljon. „Nem kellünk senkinek, de mit csináljunk? Menjünk lopni? Akkor meg letartóztatnak minket” – teszi fel a kérdést egy idősebb cigányasszony. A városba járnak be kukázni, de legtöbbször koplalásra vannak ítélve. Az önkormányzattól eddig még senki sem látogatott ki hozzájuk, a hatóságok viszont már egyszer ledózerolták „otthonaikat.”

Miközben kilátástalan helyzetükről beszélgetünk, az önkéntesek elhagyják a sátortelepet, hogy a pár méterrel távolabb eső viskó lakóit látogassák meg. Minket – édesanyja utasítására – a kis Csilla kísér el a szomszéd házhoz. Már nem jár iskolába, meséli közben, mert ott folyton „bajt” csinált. Verekedett, amikor társai kicsúfolták, árulja el. Merész álmai nincsenek, legnagyobb vágya egy gyári munka, hogy családjának segíteni tudjon. Most rongyokba burkolózva dacol a téli hideggel, hiszen a kis kályhából sugárzó meleg gyorsan elvész a szellős sátorban.

A vizet is sajnálják tőlük

Víz és áram a nyomortelep másik viskójában sincs, a tető is beázik. A többi családhoz hasonlóan ennek lakói is a szemétválogatóban dolgoztak korábban, de amióta onnan kitették őket, még utcaseprőnek sem kellenek. „Van, hogy napokig gyűjtjük a pillepalackokat, amíg elég ahhoz, hogy eladjuk” – panaszolják.

Elmondásuk szerint a környékbeliek napszámra sem fogadják őket, sokan „még a vizet is sajnálják” tőlük. Néhányan még reménykednek abban, hogy sorsuk jobbra fordul, az idősebbek viszont már feladni látszanak, köszönetet mondanak a görög és római katolikus egyházi közösségtől kapott támogatásért, hiszen, mint fogalmaznak, ők az egyedüliek, akik a nyomorúságban enyhítést nyújtanak számukra.