Fotó: A szerző felvétele
Másnap hálaadó istentiszteletre kerül sor, amelyen Horkay László kárpátaljai püspök szolgál.
A jelenleg több mint kétszáz tagot számláló gyülekezetet 1948-ban néhány magyarországi emigráns hozta létre, akik közül négyen – Tárcy Árpád, Udvarhelyi Lenke, Szudóczki Eszter és Houghton Éva – ma is az egyház aktív tagjai. Él, de a romladozó egészségi állapota miatt egy éve már képtelen templomba járni a gyülekezetet leghosszabb ideig szolgáló lelkész, a 84. évét taposó Varga Sándor. A magyarországi születésû, de õsei révén magát székely származásúnak valló pap közel négy évtizeden keresztül szolgálta az angliai magyar reformátusokat. A szószékrõl immár nyolc éve a szilágyippi születésû Salánki István szól a hívekhez. Amint a Londonban diplomázott fiatal lelkipásztor vázolja, a szülõföldtõl távoli egyház kettõs hivatást tölt be az otthonról elszakadottak életében: a kötelezõ lelki táplálék nyújtása mellett közösségformáló szerepet is vállal. A londoni magyar templomba nemcsak imádkozni járnak a hívek. A vasárnapi iskolák, bibliaórák, közös vacsorák, kerti partik és kirándulások megannyi alkalmat kínálnak az ismerkedésre, barátkozásra, gondok-bajok megosztására. Nem utolsósorban ez az a hely, ahol az istentiszteletek végén felcsendülõ magyar meg a székely himnusz könnyeket képes kicsalni az egybegyûltek szemébõl, akik függetlenül attól, hogy mennyi ideje vagy milyen okból szakadtak el otthonuktól, nem felejtik, honnan származnak.
Önfenntartó, független gyülekezet
A kommunista rendszer elõl menekülõk saját pénzükbõl meg egynéhány írországi protestáns egyháztól, illetve a Vöröskereszttõl szerzett összegbõl 1958-ban vásárolták azt a temetõ melletti ingatlant, amelyet templommá alakítottak át.
London egyik legrégebbi metróállomásától, a 19. század utolsó negyedében épült Baron’s Courttól mindössze három-négy percnyi séta után jutunk a St. Dunstan’s Roadra, ahol a tipikus angol, vöröstéglából épült, emeletes sorházak között lehetetlen nem felismerni azt az önálló, egyszintes, vakolt épületet, melynek ajtaján magyar nyelvû felirat hirdeti az Angliai Magyar Református Egyház létét. Valamikor szobrászmûvész lakta, akinek egykori mûtermét parókiává alakították, a hátsó részben pedig egy több mint száz férõhelyes, magas és tágas imatermet hoztak létre. Közben a mindenkori lelkész számára a tetõteret is lakhatóvá tették. „Ez a mi kis templomunk, amelynek tetõzetét, jelentõs anyagi erõfeszítések árán, az utóbbi években teljesen kicseréltük” – mutat a csupa üvegbõl készült mennyezetre Salánki István. Mint mondja, a rég esedékes tetõcsere akkor vált igazán sürgõssé, amikor a templom nemcsak hogy ázott, de istentisztelet közben még egy, a szomszédos sírkertbõl érkezõ mókus is bezuhant egyik néni ölébe. A takaros, Nagy-Magyarország és piros-fehér-zöld zászlók által díszített terem szinte minden sarkában egy-egy villanyorgona várja, hogy valaki megszólaltassa. „Az évek során gyûltek, de mivel hat kántorunk is van, szinte mindenik más-más orgonán játszik. Hogy ne legyen harag, egymást váltogatják egy elõre elkészített éves menetrend szerint” – mondja a pap. Akárcsak a kántorok, õ maga is önkéntes alapon végzi a szolgálatot. Az egyházadóból befolyó összegbõl nem telik papi fizetésre, ezért egy kölcsönösen elõnyös egyezség született a lelkész és a presbiterek, illetve a lelkész és az õt felkaroló angliai missziós alapítvány között. Salánki István nem kap fizetést, de feleségével és négy gyermekével ingyen és bérmentve lakhat a parókia felsõ szintjén. Bérezését a taníttatását is támogató alapítvány biztosítja, ennek fejében pedig havi egy alkalommal a misszió keretében szolgál.
Az Egyesült Királyság egyetlen magyar református gyülekezete független egyháznak számít. Alakulása elsõ évtizedeiben a közép-kelet-európai politikai helyzet miatt nem csatlakozhatott az anyaországi egyházhoz. A kommunista rendszer bukása után, amikor több magyarországi és erdélyi egyházkerület is felajánlotta a csatlakozási lehetõséget, a presbitérium elvetette ennek a lehetõségét. „Baráti viszonyban vagyunk mindenkivel, rendszeresen hívunk anyaországi és annak határain túlra rekedt lelkészeket, de függetlenségünket most már nem adjuk fel” – támasztja alá a presbitérium álláspontját a lelkész.
„Átutazók” gyülekezete
Híveit jellemezve Salánki átutazók gyülekezetének nevezi a londonit. Mint ecseteli, többnyire olyanok alkotják, akik egy-két évre jönnek az Egyesült Királyságba, majd megspórolt pénzükkel szülõhazájukban próbálnak boldogulni. „Ezért nincs is több mint negyven egyháztagunk, mert nem látom értelmét annak, hogy valakit egyszer felvegyek a nyilvántartásba, majd egy-két év múlva kitöröljem. Inkább két lajstromot vezetek” – mutatja a két, különbözõ listát. Az egyiken az Angliába letelepedettek névsora, a másikon az „átutazóké”. Az itt élõk és dolgozók több mint felét a Magyarországról érkezõk teszik ki, húsz-húsz százalékot képviselnek az erdélyiek és felvidékiek, és elenyészõ részt alkotnak a Vajdaságból származók. A pap szerint a gyülekezet összetétele a lehetõ legegészségesebbnek számít. „Vannak itt gyerekek, ifjak, középkorúak, öregek egyaránt. Ugyanakkor szegényebbek, gazdagabbak, sõt, milliomosok is. Igaz, utóbbiak ritkábban járnak templomba” – jegyzi meg mosolyogva Salánki. Öszszegezve megállapítja, hogy híveinek java részét fiatal értelmiségiek alkotják.
Évközben mintegy negyvenen látogatják az istentiszteleteket, de húsvétkor és pünkösdkor akár százan-százhúszan is ellepik a kis templomot. Sokan több tíz vagy akár száz kilométerrõl érkeznek, és órákat utaznak ahhoz, hogy elérjenek az angol fõváros központjától mintegy harmincpercnyi metrózásra levõ templomba.
A Londonban élõ magyar reformátusok jó viszonyt ápolnak római katolikus testvéreikkel is. Március 15-én is együtt ünnepelnek a Szent István-házban. „Ugyanazok a gondjaink, ugyanazok az örömeink” – magyarázza Salánki István. A hívek „átjárása” szinte állandó; az imahét és a karácsony pedig közös ünnepnek számít. „Nemcsak imádkozni és szerepet elõadni járunk át egymás templomába, hanem karácsonykor a hagyományos vásárainkat is kölcsönösen látogatjuk. Ez otthon ismeretlen fogalom, itt viszont rég bevett szokás. Ilyenkor a két gyülekezet egymástól vásárol, a befolyt pénzbõl pedig a következõ évre fedezi a rezsiköltségeket. Ez nagyon fontos, mert aki pénzt gyûjteni érkezett Angliába, az nem fog egyházfenntartást a fizetni, de egy jó kis otthoni ízû hurkáért vagy töltött káposztáért szívesen kinyitja a pénztárcáját” – mondja a lelkész. Ezt a hívei sem rejtik véka alá, mint ahogy azt sem, hogy nemcsak a pénz, hanem az összetartozás tudata is elviselhetõbbé teszi az otthontól távol töltött éveket.
Az ámenre meg a kerti partikra várva
A gyülekezet mottót is választott magának, mely a következõképpen hangzik: „Tudjátok-e, hogy: van egy hely, ahova bármikor fordulhatsz segítségért, van egy hely, ahol a problémáidról is beszélhetsz, van egy hely, ahol Istenrõl hallhatsz, van egy hely, ahol kirándulásokat szerveznek, van egy hely, ahol magyarul nézhetsz filmeket, van egy hely, ahol lehet szalonnát sütni, van egy templom, ahol nem számít milyen felekezetû vagy? Ez a hely az Angliai Magyar Református Gyülekezet”. Valóban nem számít, ki milyen vallású, hisz az istentiszteletet más felekezetûek is látogatják. Még nagyobb azok száma, akik a vasárnap délutáni szertartás végére várva, a templom kapuja elõtt sorakoznak. Õk az istentisztelet utáni teázásra vagy kerti partira érkeznek. „Amint kimondtam az áment, még tíz-tizenöt személy tódul be a templomba. Elõkerülnek a kinyitható asztalok, köréjük meg az addig sorokban elhelyezett székek, és máris klubteremmé alakul a templom. Olyan nótázások vannak itt, hogy sokszor azon csodálkozom, hogy az ablakok meg a szomszédok még mindig bírják! Amikor meg szép idõ van, a kinti szalonnasütés kihagyhatatlan eseménynek számít” – vezet ki a kizöldült pázsitra a lelkész. Egyébként az egyház honlapja szerint a szalonnasütés éppen olyan jelentõséggel bír a gyülekezet életében, mint például a bibliaóra, a családi program vagy a lelkész felesége, Salánki Tünde által gyermekeknek tartott vasárnapi iskola. „Nem egy pár ismerkedett meg szalonnasütések vagy gulyásfõzések, közös kirándulások alkalmával” – mosolyodik el Salánki István, majd feleségére pillant. Évekkel ezelõtt, amikor a londoni teológiát végezte, de közben már segédlelkészként tevékenykedett, õ is egy gulyáspartin ismerte meg a Miskolcról érkezõ leendõ párját. Az akkor még csak huszonéves lány is „átutazóban” volt Londonban, ahol csupán frissen végzett angoltanárnõként a nyelvtudását szerette volna csiszolgatni. A sors úgy hozta, hogy a brit fõvárosban ragadjon, és az itt élõ magyarok gyerekeit õseik anyanyelvére tanítsa.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye Családpasztorációs Központja szemléletformáló és gyakorlati alapképzésre hívja az egyházmegye házaspárjait.