Bálint Benczédi Ferenc: a remény nem halhat meg

„Az elmúlt esztendő eseményei arról győztek meg, hogy sokunkban a jó szándék lakozott, egyházunkért, közösségünkért szívvel-lélekkel tudtunk dolgozni” – fogalmaz a püspök. Hozzáteszi azonban, hogy az eredmények és sikerek mellett voltak nehézségek, megpróbáltatások is, de szem előtt maradt a közös cél: a valláserkölcsi közösség megtartása és erősítése.

„Csak úgy tudunk tovább élni, dolgozni és gyarapodni, ha egymás mellett meg tudunk maradni, és a szó igaz értelmében egymás terhét felelősségteljesen hordozzuk. Hiszem, és azért imádkozom, hogy Isten gondviselő szeretete adjon bölcsességet, hogy az egymásnak feszülő véleménykülönbségek között megtaláljuk az egyetértést, azt a közös utat, amelyen együtt tovább tudunk haladni. Ehhez semmi más nem kell csak az isten- és emberszolgálat alázatos felvállalása. Jézus tanítása kell felerősödjön lelkünkben: tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok (Mt 11,29/b). Újév reggelén ezért imádkozom és imádkozunk. Az örökkévaló »egy« igaz Istenünk segítsen megtalálni a közös utat, és adjon erőt az evangélium szellemében, hogy munkásai tudjunk maradni a szolgáló szeretetnek” – mutat rá pásztorlevelében az unitárius egyházfő.

Meglátása szerint ugyanakkor a gazdasági, pénzügyi gondok mellett súlyosbodik a szellemi és lelki válság, amelynek jelei naponta tapasztalhatóak. „A rossz értelemben vett versengés és irigység behálózta sokunk szívét. Meglazultak a családi, rokoni, nemzeti együvé tartozás kötelékei. Sokan tesszük fel magunknak vagy a mellettünk élőnek a zsoltáros kérdést: ilyen körülmények között mit remélhet az ember?” – teszi fel a kérdést Bálint Benczédi szerint a megtisztuláshoz és tisztánlátáshoz szükséges, hogy az önvizsgálat megtörténjen. Isten jelenvalóságát érezve bátran szembe kell néznünk magunkkal és a múlt viselt dolgaival. Csak így várhatjuk, hogy embertársainkkal való kapcsolataink rendeződjenek.

„Meg kell vallanunk, hogy nem mindig vezéreltek jézusi gondolatok. Őszintén el kell mondanunk, hogy hívő emberként gyarló vágyak uralták szívünket és cselekedeteinket sokszor ezek irányították. Önös érdekek, konok makacsságok, hatalmi vágy és önzés gördített akadályt elénk nap mint nap, vagy a reményt vesztett emberek, a szótlan közömbösségbe zárt életek falába ütköztünk. Azt tapasztaltuk, hogy az életharc, a fennmaradás és megmaradás küzdelmében sokszor egyedül maradt az Istenben bízó ember. Az eredménytelenséget, az egy helyben való topogást látva fakadt fel bennünk is a kérdés: mit reméljek, mit reméljünk, ó, Isten!?” – elmélkedik a püspök, hangsúlyozva egyúttal, hogy az élő hittel megáldott Isten gyermeke, az ember nem adja, nem adhatja fel a harcot.

„A hívő ember szívében a remény nem halhat meg. Nem keríthet hatalmába a beletörődés, nem béníthat meg a tehetetlenség. Meg kell találnunk a megoldást! Ezt pedig csak együtt tudjuk megtalálni, ha mind, együtt, feltétlen hittel és szolgáló szeretettel jézusi tanítványoknak valljuk magunkat. Szívünk szeretetét, értelmünk világosságát és a bennünk lakozó jóságot összetéve, egymás mellé illesztjük azt, ami mindenki számára jó, szép és igaz” – szögezi le a zárógondolatok sorában.