Talpra, Petőfi!

Magyarországon készülőben egy könyv, címe szerényen: P. S. Szerzője, Borzák Tibor újságíró kezdettől a Megamorv Petőfi Bizottság tagja. E szervezet 1989. nyári expedíciójának szenzációja a Petőfi Sándor földi maradványainak vélt leletek (a teljes csontozat és a koponya) megtalálása a Burját Köztársaságban, Barguzinban.

Bivalytejet puliszkával

Petőfi az 1822. december 31-éről 1823. január 1-re virradó éjszakán született Kiskőrösön. Január 1-én keresztelték meg, ez bizonyos. Az anyakönyvbe Alexanderként jegyezték be. Apja Stephanus Petrovics, anyja Maria Hrúz. Ebben nincs semmi különös, mert az evangélikusoknál, de a katolikusoknál is latinul vezették az anyakönyvet. A költő később saját maga magyarosította vezetéknevét Petőfire. A születés helyéért hosszú harcot vívott Kiskőrössel egy időben Szabadszállás és Kiskunfélegyháza. Utóbbiról szülővárosaként vall a költő Szülőföldemen című versében. Ott kezdte iskoláit, korán, ötévesen. A szülőhelyről folytatott vita nyugvópontra jutott, Kiskőröst hagyták jóvá az irodalomtudósok. Ott, a főtérhez közel álló szülőház helyén ma emlékmúzeumot találunk.

Időzzünk azonban még a születés, vagy inkább a fogantatás körül! Tegyük ezt nem másért, mint Széchenyi István azon kiszólásáért, amely az emlékezések szerint legalább kétszer elhangzott a legnagyobb magyar szájából. Először 1848. március közepén – amikor a pozsonyi országgyűlés delegátusával járt Bécsben, és jutott fülébe, hogy Pesten már „Petőfi az úr” – válaszolta a körülállóknak, hogy „igen, a fiam”. A forradalmi időkben nemigen jutott idő e reakciója okának kifürkészésére. Később, már Döblingben, az elmegyógyintézetben hasonlóan fiaként emlékezett Petőfire.

A „pletykának” nyilván alapot adhatott az ifjú Széchenyi visszautasítást nem ismerő viszonya a gyengébb nemhez. Az otthoni és a rokoni kastélyokba látogató huszár kapitány elől bizony rejtegetni kellett a felserdült kisasszonyokat, de még a szolgálólányokat is. Borzák Tibor könyvéből megnyugtató választ kapunk e rejtélyre: Petőfi édesanyja, Hrúz Mária, illetve Széchenyi István életútja egészen másfelé kanyargott a költő fogantatása idején. A két zsenit tehát nem biológiai, hanem szellemi rokonság fűzhette össze – egy darabig. Széchenyi később mint gondolatai eltévelyedett követőjéről szólhatott – ha szólt – Petőfiről. A császárhű főnemes sose bocsátotta meg a pór költőnek az Akasszátok fel a királyokat! című versét.

Petőfi életének mozzanatait a tragikus segesvári–fehéregyházi napig megbízhatóan feltárta az irodalomtudomány. Ami 1849. július 31-én történt, azt sokan a legendák körébe sorolják, mások inkább a krimi kategóriájába. Az egyik legenda szerint július 30-án, a csatába indulás előtti estén bivalytejet vacsorázott puliszkával Székelykeresztúron, Vargha Zsigmond portáján. A nevezetes helyen magasló körtefát ezért tisztelték évtizedeken át – pusztulásáig – Petőfi körtefájaként. A csatában súlyos sebet kapó költőt állítólag két huszár visszacipelte Székelykeresztúrra, ahol másnap meghalt. Petőfit akkor ott temették el, mégpedig jeltelen sírban. Hamvait jóval később, 1902-ben Timafalván helyezték örök nyugalomra.

Kórházba ökrös szekéren

A másik verzió a Bajkál című folyóiratban látott napvilágot. Forrása egy addig publikálatlan napló F. F. német forradalmár tollából. A napló részletét a dédunoka küldte meg a szibériai szerkesztőségnek, amely közölte a szenzációs történetet. A naplóíró a szemtanú hitelességével rögzíti a látottakat. A magyar seregben főhadnagyként szolgáló német dolga sebesült tisztek mentése volt a csatatérről. Álcázva, román parasztnak öltözve, az ütközetet távcsővel egy ökrös szekérről szemlélve látta el feladatát. Jól ismerte Petőfit, tehát nem téveszthette össze mással. Távcsövén át látta az őrnagyi rangban szolgáló költőt a kukoricás felé menekülni, amikor lovas kozákok két csapást mértek rá.

Az egyik szúrás a lábát érte. A fejére mért kardcsapást bal karjával igyekezett csillapítani, majd összeesett. A naplóíró szemtanú két társával érte ment, majd – a költő kilétét titkolva – ökrös szekéren a segesvári kórházba szállították az ájult hőst. A kórházban már vegyesen ápoltak sebesült oroszokat és magyarokat. A szemtanú kapcsolata a költővel ott megszakadt, mert neki magának menekülnie kellett. Az, hogy az oroszok sajátjaik mentése mellett az ellenség katonái közül is magukkal hurcoltak foglyokat a kórházból is, először 1867-ben jelent meg Bartha János, ugyancsak Segesvárnál megsebesült hadnagy tollából a Hon című lap 170. számában. Ez azonban még nem bizonyság Petőfi további sorsára, csupán lehetséges verzió, hogy sebesülten őt is elhurcolhatták.

Petőfi eltűnt Segesvárnál. Bizonyosan eltűnt. Keresték életre-halálra az osztrákok, de nem találták sem élve, sem halva. Hová tűnhetett? Anélkül, hogy megfeledkeznénk a következő évtizedek Petőfi-kutatóiról, vagy a bujdosó, kosztért, kvártélyért, szép asszonyok vetett ágyáért epekedő, itt is, ott is fdlbukkanó ál-Petőfikről, ölesebb léptekkel haladjunk. Az I. világháború szibériai magyar hadifoglyai hozták a hírt az ottani lakosok meggyőződéséről: 1850 végétől ott éltek 1849-es magyar fogvatartottak, köztük Petőfi – akkorra ismét Petrovics – Alexander titokzatos magyar katonatiszt, költő is. Azért akkortól, mert 8000 kilométeres útjukat másfél év alatt tették meg. 1956-ban Petőfi földi maradványai után kutatva feltárták a Fehéregyháza melletti 1849-es katonai tömegsírt, azonban nem bukkantak a költő nyomára.

A legújabb kori kutatások alapját Balajthy András filmes szakember vetette meg. 1985-től Petőfi nyomában járt a Szovjetunióban. A moszkvai levéltárban talált rá Bem elveszettnek hitt irattárára, valamint az 1849-ben elhurcolt magyar foglyok listájára. Hogy a listán szerepelt-e Petőfi/Petrovics neve, arról nem szól a fáma. Kéri Edit – akit szenvedélyesen izgatnak történelmünk sötét foltjai – érdeklődését ugyancsak felkeltette a téma. Kutatásai alapján meggyőződésévé vált, hogy bizonyosságot a Bajkálon túl, Burjátföldön, nevezetesen a barguzini temetőben lehet találni. Több akkori tehetős magyar emberhez fordult finanszírozásért, akik közül a nagyrédei kazángyártó, Morvai Ferenc látott fantáziát a dologban.

Fogolyként Szibériában

1989 júliusában kerültek elő a Petőfinek/Petrovicsnak tulajdonított csontok és a költő koponyája. Az azonosítást két amerikai – Bruce Latimer és Clyde Simpson –, egy burját – Alekszej Burajev –, valamint egy magyar antropológus, Kiszely István végezte el. A csontokon és a koponyán 24 olyan ismert jegyet találtak (az elhunyt életkora, testmagassága, egyéb testméretei, TBC-je, kiálló szemfoga, balkezessége, stb.), amelyből nem következtethettek másra, csak Petőfire.

Közös megállapításuk Kéri Editnek Aczél Endre 2011-es, Népszabadságban megjelent cikkére adott válaszában, a Nemzeti Internetfigyelőben olvasható: „Mivel a koponyán és a vázcsontokon egyetlen olyan jelleg nincsen, amely ellentmondana Petőfi Sándor testi adottságainak, viszont az irodalomból ismert összes jegy megtalálható a csontvázon, ezért felelősségünk teljes tudatában kijelentjük, hogy az 1989. július 17-én a barguzini 7-es sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval.” A megtalálók bíztak benne, hogy július 31-én, a segesvári csata napján méltó módon helyezhetik immár örök nyugalomra magyar földön Petőfit. Nem így történt.

A hírt szenzációként röpítette világgá az orosz hírügynökség. A magyar média sem titkolózott, ám azonnal napvilágot láttak a kétségek és a cáfolatok. A kétkedők mindkét – szakmai és érzelmi – tábora megszólalt. Az egyik legfontosabbnak tartott szakmai érv, hogy a cári csapatok 1849-ben nem vittek magukkal magyar foglyokat, a laikust sem győzik meg Bartha János hadnagy említett Honbeli sorai, és az I. világháborús, Szibériát járt magyar hadifoglyok elbeszélései. A széles olvasótáborból, a nagyközönségtől érkező érzelmi érvelést az alábbiakban lehet összefoglalni: 1. Hihetetlen, hogy a Dél-Erdélyen, majd Bukovinán keresztül hurcolt lánglelkű forradalmár a hoszszú út során egyszer sem kiáltott fel: „Petőfi vagyok, mentsetek meg!” 2. Hihetetlen, hogy a Szibériában töltött hat esztendő alatt nem adott életjelt magáról! 3. Szendrey Júliához fűződő szenvedélyes szerelme elképzelhetetlenné teszi, hogy idegen asszonnyal kösse össze sorsát!

Igaz, hogy az 1849-es foglyok útját szinte pontosan nyomon lehet követni lovas szekéren, gyalog, hajón. Meggondolásra késztethet azonban Petőfi súlyosan sebesült állapota. Nem kiáltott, mert nem kiálthatott! Nemcsak őrzői, hanem sebesüléséből eredő állapota okán sem. A barguzini hat év sem telt el nyomtalanul, igaz, nem a hazai kortársak számára. Előbukkant néhány, orosz nyelven írott, ritmikája, költői képei szerint másnak nem, kizárólag Petőfinek tulajdonítható vers. A Szomorú volt az életem szinte sűrített életrajz, a Hattyúdal a költő halálos ágyán íródhatott.

Szuromi Lajos, a debreceni egyetem professzora a Szomorú volt az életemről és az Álmokról megállapította: „vagy Petőfi-rajongó, Petőfi műveit mélységesen ismerő, kuriozitásokra érzékeny, zseniális imitátor a szerzőjük, vagy talán Petőfi, mert a szerző porosz anyanyelvűsége kizárható”, verselési technikája „közvetlenül Petőfi saját alkotásának minősíthető”. Átverték Szuromit? Kik, mi okból?

Nem „üzent” haza Petőfi egyszer sem hat év alatt 8 ezer kilométer távolságból? Miért nem üzent? Miért nem szökött haza? Ha legalább szökni próbál, több jel maradt volna utána. Hihetetlen egy olyan megszállott, a hazáját és asszonyát imádó, lánglelkű forradalmárról! Nincs válasz e kérdésekre, amelyek kétségtelenül felmerülhetnek Petőfiről őrzött, rögzült képünkben. Hallgassunk másokat!

Petrovics őrnagy utódai, a Kuznyecovok

A Barguzinban akkor élők gyermekei, unokái beszámoltak egy titokzatos magyarról, aki őrnagy és költő, forradalmár, felkelt „Franc császár” ellen. A barguzini eredményt vitatók gyakran hangoztatott „érve”: az expedíció tagjai jó előre tudták, miért mennek, kit találnak, egyszerűen lefizette őket Morvai. Mind a négyüket? A két amerikai, a burját és a magyar antropológus nem más „megvehető” nagyotmondónál? Kéri Edit szerint Kiszely meglehetősen szkeptikusan indult a hosszú útra. Az ő előfeltevése – az utólagos pletykával ellentétben – éppen az volt, hogy semmit, senkit nem talál, Petőfit bizonyosan nem. Maga döbbent meg leginkább, amikor Petőfi koponyája, pontosabban homlokcsontja fölül kezdték ecsettel eltávolítani a földtörmeléket, és jelentek meg az antropológus szakember szemei előtt a költő vonásai.

Petőfi és barguzini szállásadója, Anna Ivanovna Kuznyecova között szerelem szövődött – hozta nyilvánosságra ez ügyben szerzett ismereteit a magyar sajtóban először Borzák Tibor a Szabad Föld hetilap 2013. március 14-ei számában. Az epizód még teljesebb terjedelemben kapott helyet könyvében. Anna Kuznyecovával közös gyermekük, Alekszander a költő halála után két hónappal jött a világra. Mivel nem törvényes kapcsolatból származott, nem Petrovicsnak, hanem Kuznyecovnak keresztelték.

Itt megint megszólalhat a kétkedés: az orosz Kuznyecov a magyar Kovácsnak megfelelő, rendkívül gyakori vezetéknév, azaz a történet hiteltelen. Igen ám, de a Megamorv Petőfi Bizottság tolmácsa, a már elhunyt műfordító, újságíró, Nehéz Mihály orosz kollégáit kérte e lehetséges családi szál felgöngyölítésére. Kisvártatva csöngött a telefon budapesti lakásán. A vonal túlsó végén Szvetlána Kuznyecova Vasziljeva Petőfi leszármazottjaként mutatkozott be, majd részletes, fotókkal illusztrált levélben vezette vissza családfáját Petőfihez. Szvetlána apja erdőmérnökként dolgozott Barguzinban, oda valók nagyapái is. A család ezen ágát gyarapítja Szvetlána mellett Maja – akinek kiálló szemfoga emlékeztet a feltételezett ősre – és Szláva is.

Ha ez kitaláció, két kérdés vár megválaszolásra. Az egyik, hogy miért éppen e Kuznyecovok vallják magukat Petőfi ágából származóknak? (Más, Kuznyecov vezetéknevű nem jelentkezett.) A másik, hogy a családi szál „felfedezésén” kívül mi érdekük fűződik meggyőződésükhöz? Egyébként a Petőfinek tulajdonított lelet DNS- és mitokondriális vizsgálati adatai, valamint a magukat orosz leszármazottaknak vallók ugyanilyen vizsgálati eredményei kétséget kizáróan megvilágíthatják a valóságot! El kellene végezni e vizsgálatokat!

Kanyarodjunk vissza a Petőfinek vélt maradványok krimiszerű történetéhez. 1989 őszén mind a négy, említett antropológus a burját fővárosba, Ulan Udébe utazott, ahol immár laboratóriumi körülmények között ismét megvizsgálták a teljes leletet, és ismét ugyanarra a megállapításra jutottak: a maradványokat Petőfinek tulajdonítják. Latimer otthon, Clevelandban 40 oldalas tanulmányt szentelt a barguzini fölfedezésnek, Simpsonnal közösen előadásokat tartottak, tudományos folyóiratban közölték: Petőfit találták meg.

A koponyát és a csontokat időközben Moszkvában vizsgálták ottani szakemberek, immár Magyarországról küldött tudóstársakkal közösen. E vizsgálatok során merült föl a lehet, hogy férfi, lehet, hogy nő verzió, amely később nőként rögzült. Miután pedig nővé nyilvánították, megfogalmazódott a magyar kérés: ha nem Petőfi, hanem más, éspedig kifejezetten nő, akkor kegyeleti okokból vissza kell temetni oda, ahonnan kiásták. Megint egy megjegyzés. Az eredeti azonosítást végzők egyike, az amerikai Latimer kiáltott fel fölháborodva a hír hallatán: „Mi az, hogy nő? Minek néznek engem? Nem tudok csontok és koponya alapján egy férfit egy nőtől megkülönböztetni?”

Katonaládából nemzetközi légtérbe

Egy szó mint száz, fönnállt a komoly veszélye annak, hogy a maradványok visszatemetésével végleg „lezárul” az ügy, kárba vesznek a kutatás eredményei, kérdések maradnak megválaszolatlanul. Ekkor lépett elő a kutatásokat végig figyelemmel kísérő, azokat szimpátiával szemlélő Nyikolaj Krjucskov burját miniszterelnök-helyettes. A Petőfinek tulajdonított csontokat és a koponyát már a Kremlben őrizték, Moszkvában. Krjucskov nemcsak az állását, társadalmi pozícióját tette kockára, amikor újabb vizsgálatok ürügyével a ládát a Kremlből a magyarok szálláshelyére szállíttatta.

A tervet közösen készítették elő. A Morvai házaspár vásárolt egy megfelelő méretű női kézitáskát, amelybe átpakolták a maradványokat, a ládát pedig gondosan visszazárták. Az egyenesen Amerikába tartó repülőgépre váltott jeggyel és az enciánkék női kézitáskával értek a reptérre, ahol már várta őket Krjucskov. Átvette a kézitáskát, és igazolványát felmutatva, az ellenőrzést kijátszva, egyenesen a tranzitváróba viharzott, ahol átadta a táskát Morvai Mónikának. Így – magyar föld érintése nélkül – jutottak a csontok külföldre, de előbb zárjuk le a történetet! Krjucskov a szállodában maradt magyarok – többek között Kiszely István – figyelmébe ajánlotta, hogy addig senkinek se mutassák meg, nyissák ki a ládát, amíg Morvaiék gépe el nem hagyja a Szovjetunió légterét.

Hamarosan „ismeretlenek” érkeztek, követelve a láda fölnyitását. Kiszelyék szabadkoztak, hogy a kulcsot Morvai magával vitte. Csak nagy sokára „jutott eszükbe” a tartalék kulcs. A váratlan jövevények elképedve bámultak az üres katonaládába, hangos szitkozódással nyugtázva átverésüket. A koponya és a csontok 1991. február 8-án immár nemzetközi légtérben folytatták útjukat. Túl jó néhány stáción soha nem érkeztek meg Magyarországra. Akik ismerhetik hollétüket, nem beszédesek. Ők tudják, miért nem.

A krimi tehát nem zárult le!

Érdemes azonban e sok szálon futó történet előre vivő tanulságait leszűrni! Az első tanulság, hogy a burjátok kedvelnek bennünket, magyarokat. Azt vallják, hogy amely népnek olyan fiai születnek, mint Petőfi, az megbecsülésre érdemes. Ők soha nem kételkedtek benne, hogy 1989 júliusában Petőfi/Petrovics csontjai kerültek elő a barguzini sírból. Büszkék rá, hogy a nagy magyar költőnek és szabadságharcosnak ők nyújtottak hajlékot utolsó éveiben. Nem érdektelen újjászőni kapcsolatainkat a Burját Állami Egyetemmel, a Burját Tudományos Akadémiával, nem utolsósorban a Burját Köztársaság kormányával. A tudományos, a kulturális kapcsolatok közvetlen gazdasági-üzleti kapcsolatokat is fialhatnak! Érvényes ez az anyaország és Transsylvania üzleti köreire egyaránt!

Azt nem tudni, milyen hatást vált ki a bevezetőben említett P. S. című könyv megjelenése a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. Bizonyára ilyet is, olyat is. Kérdés: megelégedjünk-e Petőfi szibériai életének tagadásával, vitatásával? Miért ne indíthatnánk nagy költőnkkel foglalkozó nemzetközi nyári egyetemek sorát, amelyeken vendégül látjuk a Kárpát-medencében és másutt magyar nyelvet, irodalmat, történelmet tanítókat és más érdeklődőket, magyarokat és nem magyarokat egyaránt?

Egri Sándor