A Brüsszel fele bólogató Jánosként viselkedő romániai politikusok minden területen kiszolgáltatottá tették a romániai gazdaságot, a legsúlyosabb helyzet mégis a mezőgazdaságban alakult ki.

Az elmúlt két esztendőben sok szó esett a hazai sertés­ágazat lejtmenetéről az afrikai sertéspestis terjedésével. Az Országos Állategészségügyi Hatóság járványkezelése egyharmadára csökkentette ugyan a gócpontok számát, de ezzel párhuzamosan felszámolta a korábban jól teljesítő hazai sertéságazatot. A járványkezelés módszereit sokan bírálják: nemcsak a kisgazdaságok tízezreit lehetetlenítették el és számolták fel, hanem sok, agrárvállalkozásként működő állattelepet is bezárásra kárhoztattak.

Több olyan disznófarmon megfordultam az elmúlt években, amelyek a legkorszerűbb technológiával működtek, és az állatállományukban egyetlen pestises egyedet sem mutattak ki, a hatóság mégis lezárta a farm kapuit, arra hivatkozva, hogy 30 kilométeres körzetben beteg háziállatot vagy éppen elhullt vaddisznót találtak. Az esetenként többször megismételt 45 vagy 60 napos lezárás sok farmot juttatott csődbe, hiszen a túlhízott sertéseket aprópénzért kellett továbbadniuk a vágóhidaknak olyan körülmények között, amikor a normál súlyban értékesített állatokért is csupán önköltségi árat fizetnek a felvásárlók. Mindezt azért, mert a Nyugat-Európából érkező sertéshús ellepte a hazai élelmiszerpiacot: a hazai disznóhúsfogyasztás 70-75 százaléka ma már behozatalból származik.

Akik arra gyanakszanak, hogy a romániai sertés­ágazat felszámolása nem véletlen műve, igazuk lehet. Az orosz felvevőpiac bezáródásával Nyugat-Európában sertéshúsból (is) akkora eladhatatlan készletek halmozódtak fel, amiken valahol túl kellett adni. Mint sok más esetben, ismét Románia volt az egyik gyenge láncszem.

A gazdaszervezetek szerint Adrian Oros mezőgazdasági miniszter volt az egyik leggyengébb tárcavezető az elmúlt tíz esztendőben. Az ő nevéhez fűződik a felszámolásra ítélt háztáji disznótartás kísérlete, és minisztériumi regnálása alatt a hazai gazdák termékei még jobban kiszorultak az üzletláncok polcairól. Napjainkra olyan lehetetlen helyzet állt elő, hogy a nagy élelmiszerüzletek kínálatában a vásárló szinte egyetlen élelmiszer esetében sem ismeri az alapanyag pontos származási helyét. Hiába írják rá a tejesdobozra vagy a szalámi cédulájára, hogy Romániában készült, mert az esetek nagy részében ez csak annyit jelent, hogy a külföldről importált alapanyagot nálunk dolgozzák fel.

De sok esetben még ez sem igaz. A nagy multinacionális üzletláncok machinációi ellenőrizhetetlenek egy olyan ország szakhatósága számára, mint Románia, ahol a politikusok hajlonganak Brüsszel vadabbnál vadabb elképzelései előtt, miközben a korrumpálható szakhatóság olyan esetben is szemet huny a hazai piacot élelmiszeripari szeméttel megtöltő üzletláncok előtt, amikor törvényes lehetősége volna ezt megakadályozni.

Ilyen körülmények között ne csodálkozzunk, ha a hazai gazdák által megtermelt zöldség, gyümölcs és hús nem jut el a hazai fogyasztókhoz. Az értékesítési rendszer rég kiszaladt a hazai hatóság kezéből az áruházláncokban és a piacokon egyaránt. A polgármesteri hivatalok hallgatólagos beleegyezésével a zöldségpiacokat az adócsaló viszonteladók hálózata uralja, akik praktikáikkal padlóra küldték a gazdákat, de ez a termelőkön kívül senkinek nem tűnik fel, hiszen importból akkor is van bőven áru, ha a környéken már egyetlen gazda sem termel.

A hazai mezőgazdasági termékeknek az üzletek polcaira való visszakerülését célzó vérszegény törvényhozói kezdeményezések nem egyebek választások előtti kampányfogásnál. Ezek kivitelezésére ugyanis nincs politikai akarat. Egy ilyen program sikeréhez következetesség és konfrontáció kellene a brüsszeli adminisztrációval, amit Románia nem vállal. Miközben a politikum a gazdákat okolja az összefogás és a hazai termékek piacra kerülésének elmaradásáéért, ez is olyan történet, mint a magyar gyerekek hiányos románnyelv-tudása. Amiért nem a diák, hanem a rosszindulatú román oktatási rendszer a hibás.