Ha a nézők kizárólag a mérkőzés szépségében gyönyörködnének, csodálnák a védők pontos előreíveléseit, a középpályások cselezéssel elért helyzetteremtését, a csatárok jól eltalált kapáslövéseit, a kapusok vetődéses védéseit. A látványos helyzeteket megtapsolnák függetlenül attól, hogy azokat éppen a hazai együttes vagy a vendégcsapat játékosai produkálják. A látvány, a teljesítmény lenne fontos, és tulajdonképpen mindegy is lenne, hogy melyik csapat nyer.
A felismerés, hogy a sport a hazafias érzelmeket is táplálja, nem új keletű. Erre szoktak hivatkozni egy-egy sportág lobbistái is, amikor a költségvetésből próbálnak nagyobb szeletet szakítani a sportág számára. És voltaképpen igazuk is van. Hosszú Katinka úszó világbajnoki aranyérme nem csak az úszás szerelmeseinek dobogtatta meg a szívét a Kárpát-medencében. Általa a legtöbb magyar hosszabb-rövidebb ideig egy kicsit jobban érezhette magát. A nemzeti válogatott futballmérkőzését pedig sokan a nemzetük mérkőzésének tekintik. És hát ki ne szeretné, hogy sikeres nemzetnek legyen tagja?
Akiket pedig a nemzeti érzések hívnak a lelátókra, azoknak minden bizonnyal az sem mellékes, hogy magyar–román mérkőzést nézhetnek. Vannak, akik a zöld gyepen remélik az elégtételt a történelmi sérelmekért, akik számára a futball csak egy területe a nemzeti összecsapásnak. A budapesti rendfenntartóknak mégsem a hazafiaktól kell tartaniuk.
A legnagyobb veszélyt a futballhuligánok jelentik. Azok, akik számára a mérkőzés csupán ürügy a bunyóra, a balhéra, akik mindent megtesznek azért, hogy kiélhessék beteges hajlamaikat. Ilyenek pedig mind Romániában, mind Magyarországon szép számban akadnak. A budapesti mérkőzést a két szövetség a Veszprémben meggyilkolt Marian Cozma bukaresti kézilabdázó emlékének szánta. Az a tétje, hogy ne váljon a futballhuliganizmus áldozatává a lelki híd, amely a tragikus eseményt követően épült. A felelősség elsősorban a vendéglátók vállán nyugszik.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok