2009. július 07., 11:272009. július 07., 11:27
Irigykedve hallgatom barátnőm történeteit, aki különböző szórakozóhelyeken azzal védekezik a felárazás ellen, hogy szemrebbenés nélkül számlát kér az itala mellé. A helyzetet tetőzi, hogy román nyelvű, szakkifejezésekben korlátozott tudásom is zavarba ejt, rémálmaim közé tartozik a jelenet, mikor reklamálni megyek, s visszakérdeznek valami olyasmit, amiről halvány lila gőzöm sincs, a mondatból is csak a kötőszavakat értem. S ha mindezt ráadásul telefonon kell elintézni, az már überel mindent, a pár másodperces lapsus bedöngöl a föld alá.
Ezért váratott magára egy hónapot az elhatározásom, hogy most már tényleg fel kellene hívnom a szavatosságot vállaló céget, mert végképp beadta a kulcsot a hűtőszekrény. Csakhogy a helyzetet súlyosbította, hogy a hűtőszekrénnyel megmagyarázhatatlan probléma volt: nem igaz, hogy nem hűtött, de a tej egy nap alatt megromlott benne, egy héten egyszer pedig egy nap alatt csontkeményre fagyott minden.
Megfogalmaztam a mondókámat, tárcsáztam, és – mivel Murphyvel hihetetlen jó viszonyban vagyunk – egy morcos telefonos lányra találtam a vonal túlsó végén. Kérdezem, hogy hozzájuk kell-e telefonálni garanciaügyben, mire kapom is az arrogáns választ, ha náluk vásároltam, és ezt a számot adták meg, akkor miért kérdezek hülyeségeket? Mikor túljutottunk egy ötperces beszélgetésen, miszerint miért nem az én nevemen van a garancia, és az érdekes kérdésen, hogy milyen hűtőnk volt azelőtt, végre a lényegre térünk: mi baj van a hűtővel.
Nem hűt rendesen vágom ki magam szakszerűen. De mégis ez mit jelent? Hát, megromlik egy nap alatt az étel. Megkért, hogy saccoljam meg, hány fok lehet a hűtőben, szerintem 17-18 volt, mire azt kérdi: és mégis, ezt mivel mértem meg? Na itt hozott ki annyira a sodromból, hogy minden szégyenlősségemet félretéve kijelentsem: nem vagyok még annyira agyalágyult, hogy ne tudjam, mire jó egy hűtő, s nem telefonos segítséget kértem, hanem egy szakembert, hogy így, július közepe táján ne kelljen minden kaját kidobnom. Azóta várjuk a szakikat, s csak erősödött bennem a meggyőződés, ha nem muszáj, nem zaklatok olyan embereket a bajommal, akiket ezért fizetnek.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.