Re-reformáció

 Bevallásuk szerint céljaik között első helyen nem a hittérítés áll, hanem a közösségteremtés, a hajdani, együtt gondolkodásra még képes szatmári közösség feltámasztása. Figyelemre méltó kezdeményezés, annál is inkább, mert manapság a közösségépítő célú kezdeményezéseknek csak meglehetősen ritkán vezérfonala a vallás, mely – a kommunisták és a jelenleg igen nagy befolyással bíró balliberálisok romboló propagandája következtében – napjainkra sokat vesztett mozgósító erejéből. Vizsgáljuk meg közelebbről, mire akarnak utalni a kezdeményezők. Arra a korszakra, amikor Erdély, Partium és Magyarország – különösképpen pedig a reformáció egyik fészkének számító Szatmár – hitvitáktól volt hangos. Amikor arról szólt a közélet, hogy esténként összegyűltek a falvak lakói, és arról folyt a diskurzus, hogy melyik vallást kövessék, maradjanak-e a réginél, vagy jobb az új.

És figyelembe véve, hogy nemigen olvashatunk arról, hogy az emberek a vita hevében bikacsökkel verték egymás fejét, arra kell következtetnünk, hogy ezek a viták kulturáltan folytak. (Megmondom őszintén, ilyesmit én manapság el sem tudok képzelni. Hogy egy település lakossága erkölcsi és hitbéli kérdésekről tárgyaljon, keresve a megfelelő közös utat, ahelyett, hogy a tévé előtt bambulnák a Maunika show-t, Győzikét vagy hogy épp mi zajlik a ValóVilág hálószobájában.) Történt ez egy olyan korban, amikor Nyugat-Európában dühöngött a vallási intolerancia csúcsát jelentő inkvizíció. A dolog nagyszerűségét pedig a vallásszabadság erdélyi – világszinten elsőnek számító – kihirdetése meg is erősíti. Nem kérdés tehát, hogy abban az időben a kulturáltság szintje Európa mely felén volt a legmagasabb. A katolikus-protestáns vitához most nem kívánok hozzászólni, inkább arról szeretnék beszélni, hogy a történelmi Szatmár közösségét megerősíteni kívánók a reformáció korára hivatkozva lényegében történelmünk egy olyan pontjára mutatnak rá, amikor – a törököknek való alávetettség ellenére – lényegesen jobb erkölcsi, szellemi és lelkiállapotban volt a magyarság, mint ma. A megjelölt irány tehát jó. Ezért kívánok nekik sok sikert, annál is inkább, mivel ennyire irányveszett, letargiába süllyedt talán soha nem volt a szatmári magyar közösség, mint manapság, és soha nem volt ilyen nagy szükség a közös értékek felmutatására és a civil kurázsi megerősítésére, mint most.