Nőne az esélye annak, hogy az elkésett, de azért végre valahára elindított kórházi bővítések, az egészségügyi személyzeti átirányítások, átképzések megközelítsék azt a szintet, amikor már nem fenyeget a folyamatosan ismételgetett összeomlás veszélye a járvány miatt. De a megmérettetések december 6-án lesznek, minden parlamenti pártnak érdeke a mielőbbi voksolás megszervezése.

Hogy azután mi lesz? Még a karácsonyt sem ünnepelhetjük meg a szokásos módon – legalábbis ha hiszünk Raed Arafatnak, akiről mostanában nehéz eldönteni, hogy kormányzati megbízással játssza a rossz csendőr szerepét, vagy átcsaptak a feje felett azok a bizonyos hullámok. Utóbbira tippelek, miután nemrég azt is bejelentette: elvesztették a koronavírus elleni harcot.

A választások után garantáltan többszörösét kapjuk majd az eddig sem elhanyagolható mértékű félelemkeltésnek, le- és bezárásnak, az emberek százezreit megnyomorító gazdaságellenes intézkedéseknek. A szakértők máris arra figyelmeztetnek, hogy a megmérettetés után várhatóan megszorító adópolitika következik, ami adóemelést és az állami kiadások jelentős csökkenését jelenti. Addig is adagolják nekünk a pszichés offenzívát.

A kormányzati tempót hűen követő hírtelevíziók naponta tucatszor kérdezik meg ugyanazt a tíz orvost, kórházigazgatót, akik vázolják a drámai helyzetet, amikor majd dönteniük kell arról, kinek nem jut lélegeztetőgép. A hírfolyamokba egyáltalán vagy csak mellékesen fér be az Országos Statisztikai Intézet friss adatsora, miszerint 2020 első nyolc hónapjában – a járvány második hulláma előtt – valamivel kevesebben haltak meg, mint az elmúlt év azonos időszakában. Közben a médiabeszámolók alapján ma mindent tudunk a koronavírus általi megbetegedésről, a súlyosabb esetek tünetegyütteséről, a szövődményekről. Tizedannyit sem hallottunk életünk folyamán egy rákos vagy szívinfarktusos beteg szenvedéseiről. Lassan a foci mellett a Covid-19 lesz az a téma, amihez mindenki ért.

A rettenetesen rossz kormányzati kommunikáció legalapvetőbb hiányossága az emberek iránti empátia. Miért nem lehet fenyegetés, riogatás, pánikolás helyett együttérző hangon nyilatkozni azokról a milliókról, akiknek az életét megkeserítik, jövőjét elbizonytalanítják a járványellenes intézkedések? Mi lenne, ha a mi megbízásunkból kormányzók időnként legalább megköszönnék, hogy nagyon nagy többségben alkalmazkodunk az életünket felforgató új, olykor minden logika nélkül változó szabályokhoz?