2009. október 21., 10:372009. október 21., 10:37
Ha emlékezetem nem csal, 2007 környékén kezdték bevezetni a mobilszolgáltatók, hogy a feltöltőkártyás kliensek is vásárolhassanak perceket vagy SMS-t. Ekkor kezdődött a nagy szabadság, azután már csak attól tartottam, hogy a szolgáltató – a marketingosztályok jó szokásához híven – egyszer csak felfüggeszti ezt az akcióját, ezzel kényszerítve sok kártyás előfizetőt, hogy bérletszerződést kössenek, mert hozzászoktak a „sok duma szinte ingyen” életmódhoz. Ez szerencsére nem következett be – még! – sőt egyre több, egyre jobb akciókat ajánlottak, a bőség zavarában azt sem tudtam, mire hajtsak rá.
Az én kártyám legalább hétéves, így minden bejövő százpercnyi hívás után kaptam bónuszt. Egy hónapja centek helyett száz percet kaptam. Ennek is nagyon megörültem, dicsértem a szolgáltató kreativitását, hiszen úgyis perceket vásároltam volna a bónuszokra. Igen ám, de míg aktív volt a másik opcióm – amivel órát beszélhettem hálózaton belül –, addig nem fogyott az ingyen kapott percekből. Nem baj, lejárt az akcióm, de nyugodtan beszéltem tovább, amíg tart az ajándékomból.
Csakhogy különös, a percek nem fogytak, csak a centjeim. Közben sűrűn kaptam az SMS-eket a szolgáltatótól, hogy milyen balga vagyok, mindjárt lejár az ideje az ajándékórámnak. Aztán lejárt. Sebaj, könnyen jött, könnyen megy. Másik akciót választottam, s továbbra is vígan töltöttem életem felét telefonon. S mivel okos a mobilszolgáltató, a türelmi időt egyre kevesebbre húzza, így gyakrabban feltöltöm a kártyám, mint amennyire szükségem lenne.
Legutóbbi feltöltésem után egy nappal jön egy üzenet: jobb lenne, ha feltölteném a kártyámat, hisz már egy hálózaton kívüli percre sincs egységem. Értetlenül álltam előtte, míg kiderült: beleegyezésem nélkül újraaktiválta a múlt havi akciómat. Talán ezért lett olyan jó statisztikája az országos mobilszolgáltatóknak: 19,5 milliárd percet telefonáltunk el fél év alatt… vagy ennek egy részét csak ránk tukmálták?
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok