Odafent dolgoznak!

Mindegyikünk számára van egy hely, ahol jól érezzük magunkat. Ez az a hely, ahol lakunk, az otthonunk, a négy fal határolta szoba. Itt mi vagyunk az elsők, és azt tehetjük, ami épp jól esik nekünk: pihenünk, szórakozunk, eszünk, olvasunk, alszunk és még sok egyebet teszünk a magunk kedvére. Családosként már szűkülnek a lehetőségek, de egymással magyarul társalgunk.

Kint aztán minden megváltozik. Ott már be kell érnünk a második hellyel, még a Székelyföldön is. Pedig itt a túlnyomó többség érti is és beszéli is a magyarnyelvet. Nem lehetünk elsők, mert ott fent dolgoznak és lent sem nyugszanak. Ehhez társul a megengedhetetlen közöny, amely eluralkodott felettünk.

„Sus se lucrează!”, (Fent dolgoznak!) – olvasom Csíkszeredában a kifeszített szalagra tűzött figyelmeztetést. Értem, persze, hogy értem, fent, a tízemeletes tömbház tetején cserepet javítanak és arra figyelmeztetnek, hogy ne lépjem át vagy ne bújjak keresztül a szalagon, mert még megjárhatom. Számolok és megállapítom, amit különben eddig is tudtam, hogy nyolcvan százalékban székely
magyarok lakják a tömbházat. De ha egyetlen egy magyar lakná, akkor is illene őt magyarul is megszólítani. Csupán két szó erejéig: „Fent dolgoznak!” Annál is inkább, hogy a cserépjavító munkások és a vállalatvezetők is székely magyarok.

Fent dolgoznak, és minden igyekezetük arra irányul, hogy tudatosítsák bennünk, nincs első hely, csak az örökös második. Ezt üzeni a román parlament a Székelyföldnek az autonómia ügyében, ezt üzeni az újonnan nyílt csíkszeredai áruház, ahol csak szemüveggel találod meg ott, valahol lent az apró betűkkel írt magyar feliratokat, és ezt üzeni a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora és szenátusa a – jogosan – magyar karok létesítését kérő magyar közösségnek.

A közeli jövőt vetíti elénk a marosvásárhelyi mentőközpont új épületének átadási ünnepsége is, ahol hiába keresel egyetlen egy magyar szócskát is az épület homlokzatán és a különböző irodák, laboratóriumok ajtóin, ahol az ünnepi beszédek soraiból is száműzték a magyar nyelvet. Mindez történik egy olyan városban, amely nem is olyan rég székely magyar városnak számított és ahol még mindig fele-fele arányban élnek magyarok és románok. Itt már a második hely is megszűnt. Ez lenne Csíkszereda jövője?

Fent dolgoznak, de lent sem tétlenkednek. Következnek a parlamenti választások, elhangzik majd sok-sok ígéret és fogadalom, feltehetően húsznál több magyar képviselő és szenátor kerül be a parlamentbe, és csurran-cseppen majd valami a magyaroknak is. Aztán egyre kisebb lesz az a hely, ahol mi magyarok is otthon érezhetjük magunkat. Mert fent dolgoznak, de nem értünk, hanem értük, önmagukért!

Talán még a temetőben sem jut hely a számunkra. Mondom ezt dési utam tanulságaként, ahol a hajdani református temetőben egy olyan sírra akadtam, amelyet egy „Ocupat!”, (Foglalt) feliratú táblácskával jelölt meg az új tulajdonos, és amelynek terméskőből álló sírköve arról tudósít, hogy abban a sírban egy 1800-as években eltemetett magyar ember nyugszik. Így tűnünk el temetőinkből is.

Beder Tibor