2009. július 28., 10:472009. július 28., 10:47
Ilyenkor támad az az érzése a távolmaradóknak, hogy ezt most jól elszúrták, és ilyenkor fogadják meg azt is, hogy jövőre semmiképpen nem hagyják ki. Majd harmadik fázisként következik a zárás: a rendezvény sikeres volt, a résztvevők elégedettek, a sztárok jönnének még bármikor, a rendezők pedig… panaszkodnak.
Valahogy mindig így lesz: a végén a rendezők panaszkodnak – a kevés/sok látogatóra, a kedves/undok sztárokra, a befogadó/elutasító helyiekre, a hazai/külföldi közönségre, de leginkább arra, hogy megint több a kiadás, mint a bevétel. Bevallom, idén a pénzügyi válság mindenre rátelepedő hangulatában, télen még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy elmaradnak a jól bejáratott nyári fesztiváljaink, csendesebb, pesszimistább nyarunk lesz. De szerencsére nem így történt.
Válság ide vagy oda, az igazán nagy fesztiválokat idén is megszervezték, megszervezik, s az eddigi mérlegekből az tűnik ki: a rajongók, a bulizni vágyók, a lazítani kívánók még mindig éppen elegen vannak ahhoz, hogy ne maradjon közönség nélkül egy-egy ilyen nyári buli. S ez jól is van így. Ugyanerre a háromfázisú kaptafára húzható a Marosvásárhely melletti Víkendtelepen lezárult Félsziget Fesztivál esete is: egyesek szerint idén volt a fesztivál történetében a legnagyobb buli, a sztármeghívottak koncertjeire tolult a közönség, rekordszámokat ért el a látogatottság – a szervezők szerint mégsem lett még csak nullszaldós sem a rendezvény.
A remek kezdéshez és folytatáshoz képest már megint kissé kiábrándító a zárás a szervezők panaszaival. De talán így is megéri. A nagy nevek felvonultatása nagyon sok pénzt visz el, s meglehet, a nullszaldóhoz nem vonz elég közönséget, de ahhoz éppen eleget, hogy aki kívülről figyeli a Félszigetet, arról számolhasson be: az erdélyi fesztivál kezdi kinőni a gyerekcipőt. S talán ez valamikor meghozza a kezdetektől áhított nullszaldót is.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok