2009. szeptember 17., 10:512009. szeptember 17., 10:51
Csíkszeredában azóta nemzeti sport a hoki, amely betölti a székely kisváros és környéke mindennapjait. Jégkorong és színházművészet természetesen két teljesen eltérő műfaj, az összehasonlításnak két szempontból mégis van közös vonása. Hiszen miként a kézdivásárhelyi színházas kezdeményezés, a csíki hokis kezdés is Vigadó nevű művelődési létesítményhez kötődik, másfelől pedig mindkettőre azt lehet(ett) mondani: őrültség. Márpedig a kézdivásárhelyi színházalapítás szándékát megkérdőjelező logika mentén például Erdélyben soha nem lett volna színház.
Ha a kolozsváriak nem gondoltak volna egy nagyot, és 1792-ben nem lépnek, később lehet, hogy mégis lesz a kincses városban állandó játszó társulat, de ma biztosan nem büszkélkedhetnének azzal, hogy ők hozták létre a legrégebbi magyar hivatásos, ma a Kárpát-medence egyik legelismertebb társulatát. És akkor e logika mentén ma például Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen sem lenne társulat.
Amúgy nem véletlen a kézdivásárhelyi törekvés.
A céhes város ugyanis az 1989 utáni időszakban olyasmiket valósított meg, mint a Vigadó helyreállítása, a pazar sportcsarnok és a hamarosan befedendő műjégpálya felépítése – utóbbiak nemcsak sporteseményekre, hanem művészi-művészeti előadásokra is alkalmatosak! –, ami eléggé világosan tükrözi az egykor erőszakkal szürke gyárvárossá senyvesztett helységnek a szó jó értelmében vett visszapolgárosodási, sőt: mentalitásváltási törekvését.
Ezt a felszálló ágat márpedig színházi szempontból is érdemes követni. Mert ha valóban létrejön, és jó lesz, a vargaváros társulata talán olyasmit is nyújt, amit a többiek nem. És éppen abba a szándékba illeszkedhet majd, amelyet maga a marosvásárhelyi színművészeti egyetem rektora, Gáspárik Attila fogalmazott meg még a nyár derekán, hogy tudniillik a „vidéki” színházak a színis, vagy/és táncművészetis hallgatók számára a tanulás színterét jelentik. És miért ne tennénk hozzá: a kibontakozás színpadát.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.