Macron hozza el Európa stratégiai autonómiáját?

Mint ismeretes, kínai látogatása kapcsán arról beszélt: Európának nem szabad sem az Egyesült Államok, sem Kína pártjára állnia a globális ügyekben, például Tajvan kapcsán, hanem a saját politikáját kell követnie, a saját érdekei mentén.

Ezt néhány nappal később azzal is megfejelte, hogy Európának partneri, nem pedig vazallusi viszonyban kell az Egyesült Államokkal lennie.

Szavai nem kis meghökkenést keltettek, hiszen az utóbbi időszakban az uniós vezetők többsége, illetve az európai bizottság a Washingtonnal való lehető legszorosabb együttműködést hangsúlyozták.

Igaz, a héten Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke Macron példája nyomán szintén arról beszélt: a Kínával való szakítás nem kívánatos.

Persze nagyot téved, aki azt hiszi, hogy Macron kizárólag az Európáért és az európai emberekért érzett aggodalom által vezéreltetve, önzetlenül fogalmazta meg célkitűzéseit. Azok révén ugyanis bel- és külpolitikai síkon is a saját érdekeit szeretné érvényesíteni.

Belpolitikai téren igyekszik elterelni a figyelmet a nyugdíjreform miatti, országos, erőszakba torkolló tiltakozáshullámhoz vezető botrányról, és átvenni a kezdeményezést a közbeszéd tematizálásában.

Mint ismert, a nyugdíjreform egyik legfőbb – és leginkább ellenzett – eleme az, hogy 62-ről 64 évre emelnék a nyugdíjkorhatárt.

A kormány mindezt kellő parlamenti támogatás híján csak a román politikában is ismert felelősségvállalás intézményével, vagyis a parlament kiiktatásával, de egy sikeres bizalmatlansági indítványt kockáztatva tudta keresztülvinni.

Az elégedetlenség azóta is tart, a francia közélet forrong, Macron pedig ezzel a témával saját, határozott vízióval rendelkező, európai formátumú politikus szerepében tetszelegve próbálja „felülírni” a nyugdíjkorhatár témáját.

Sikere ugyanakkor kérdéses, mivel egyáltalán nem biztos, hogy az olyannyira magasztalt, egykori francia „gloire” feltámasztásának ígérete többet ér-e az átlag francia polgár számára annál, hogy két évvel rövidebb vagy hosszabb ideig élvezheti az olyannyira vágyott nyugdíjaséveket. Minden azon múlik, hogy Macron mennyire tudja hitelesen és következetesen képviselni stratégiáját, és hogy ahhoz hány szövetségest tud szerezni.

A külpolitikai célok egyértelműek: szeretné Franciaországnak – és Franciaország elnökeként természetesen magának – kivívni az „Európa vezetője” címet, amely Németország súlyának csökkenése nyomán „kiadóvá” vált.

Angela Merkel mandátumának lejártával és a CDU-CSU-koalíció veresége nyomán Berlinben olyan, szociáldemokrata–zöld koalíció alakult, amely általában csupán sodródik az eseményekkel, Olaf Scholz szociáldemokrata kancellár a jelek szerint nem elég határozott, és vízióval sem rendelkezik Európa, illetve azon belül Németország szerepéről, Annalena Baerbock zöldpárti külügyminiszter pedig sorozatos diplomáciai botladozásával még tovább rontotta a helyzetet.

Ebben a szituációban venné át az európai vezető hatalom szerepét Macron tervei szerint Franciaország – amihez természetesen nem elegendő csupán a párizsi szándék.

Látható, hogy a francia elnök elődje, Charles de Gaulle szemléletét szeretné feléleszteni, aki nem nézte jó szemmel a túlzott amerikai befolyást Európában.

Márpedig ma, amikor Európa a saját érdekei ellenére is szinte vakon követi például az ukrajnai háború kapcsán Washingtont, és Tajvan ügyében is sokan hajlanak az amerikai álláspont támogatására, különösen fontos lenne az, hogy a szövetségesi viszony tiszteletben tartása mellett az „Európa az első” elv is érvényesüljön.

Mindez természetesen jóformán pártállástól függetlenül vörös posztónak számít az amerikai politikum szemében, olyan is akadt, aki felvetette: ha Európa nem támogatja Washingtont Tajvan ügyében, akkor akár Amerika is magára hagyhatja Európát az ukrajnai konfliktussal. Amit azért nem árt azzal árnyalni, hogy ez aligha történne meg, mivel e konfliktus kirobbanásában igencsak jelentős szerepet játszott, hogy Ukrajna nyugati érdekszférához kötéséhez erőteljes amerikai geopolitikai és gazdasági érdekek fűződnek, többek között ezek miatt is számít ma Washington Ukrajna egyik legfőbb támogatójának és beszállítójának.

Tajvan ügyében a térség fölötti hegemónia a játszma tétje. Jobban mondva a térségen áthaladó, kulcsfontosságú szállítási útvonalak fölötti ellenőrzésé, amelyek Európa számára is lényegesek, akárcsak a tajvani félvezetőipar. A macroni álláspont ebben a témában vélhetően úgy értelmezhető, hogy nekünk, európaiaknak nem az a legfontosabb, hogy az Egyesült Államok ellenőrizze ezeket az útvonalakat, hanem az, hogy aki ellenőrzi őket, az szabad utat engedjen az Európába, illetve az Európából az ázsiai térségbe irányuló kereskedelemnek.

Mindez egyelőre szinte tét nélküli vita, hiszen az európai érdekek hatékony, globális szintű érvényesítéséhez elsősorban stratégiai autonómia szükséges. Magyarán: ütőképes katonai erő, amely biztosítja, hogy az EU hatékonyan képes legyen elrettenteni a potenciális ellenségeket, illetve megvédeni magát.

Az európai haderő azonban egyelőre még vágyálom, hiszen az európai országok az elmúlt években igencsak elkényelmesedtek, kevés kivétellel hagyták „legatyásodni” a haderejüket és a hadiiparukat, mivel megelégedtek azzal, hogy az Egyesült Államok a NATO vezető hatalmaként – és legütőképesebb katonai erővel rendelkező tagjaként – úgyis megvédi őket.

Csakhogy ennek most, az ukrajnai háború nyomán váltak nyilvánvalóvá a hátulütői: miközben az európai országok lassan apasztják saját katonai készleteiket azáltal, hogy szinte számolatlanul küldik őket Ukrajnába, azt is le kell nyelniük, hogy a tengeren túli Nagy Testvér diktál nekik – elvégre egyedül ő rendelkezik kellő katonai erővel globális befolyása biztosításához.

Egy közös európai haderő létrehozásához ugyanakkor a közös akarat mellett rengeteg pénz is kéne – de egyelőre még az sem világos, hogyan épülne fel egy ilyen haderő.

Ráadásul kérdéses, hogy Macronnak hány befolyásos – értsd: nagyobb területű és lakosságszámú, gazdagabb – EU-tagállamot sikerült meggyőznie, hogy mellé álljon. Főleg annak fényében, hogy a francia államfő helyzete országában sem a legstabilabb.

Ennek nyomán annyi állapítható meg, hogy Macronnak igaza van, az Európai Uniónak valóban el kellene kezdenie a saját útját járni, és a globális politikában és gazdaságban az európai érdekek mentén részt venni, anélkül, hogy más globális szereplők kényétől-kedvétől függve csak a lehulló morzsákkal kellene beérnie.

Ehhez azonban kevés a francia államfő személyes ambíciója. Közös célok meghatározása és az azokért való határozott fellépés nélkül nem lesz több hamvába holt jó ötletnél.

korábban írtuk

Macron  megérti a nyugdíjreform ellen tüntető franciák dühét, de védelmébe vette a jogszabályt

Emmanuel Macron francia elnök megérti a nyugdíjreform ellen tüntető franciák dühét, hétfői televíziós beszédében ugyanakkor védelmébe vette a két napja kihirdetett jogszabályt.

korábban írtuk

Macron: Európának Washington szövetségesének kell lennie, nem a vazallusának

Az Egyesült Államok szövetségesének lenni nem jelenti azt, hogy a vazallusává válunk – jelentette ki Emmanuel Macron francia elnök szerdán Amszterdamban kétnapos hollandiai hivatalos útját lezáró sajtótájékoztatóján.