Mint ismert, a nyilvánosságra hozott titkos iratok tanúsága szerint az ukrán államfőt annyira irritálta, hogy Magyarország gyorsan elérhető és kedvező árú alternatív források híján továbbra is vásárol orosz kőolajat, illetve következetesen akadályozza az ország NATO-közeledését az őshonos kárpátaljai magyar közösség jogfosztásai miatt, hogy februárban egy Julija Szviridenko miniszterelnök-helyettessel folytatott megbeszélésen felvetette: Ukrajnának fel kellene robbantania a Barátság kőolajvezetéket, kilátástalan helyzetbe hozva ezzel a magyar ipart, amely természetesen képtelen lenne záros határidőn belül más forrásokból pótolni a kieső orosz energiahordozót.

Ez rendkívül súlyos kijelentés, még akkor is, ha elfogadjuk, hogy egy háborúban álló állam vezetőjétől származik, aki nap mint nap azzal kénytelen szembesülni, hogy országa lakóit és infrastruktúráját egy idegen megszálló hadserege pusztítja, ezért minden lehetséges eszközzel megpróbál visszavágni.

Más kérdés, hogy ebben az esetben nem Putyin Oroszországa lett volna az első számú célpont és az igazi szenvedő fél, hanem Magyarország és annak polgárai, cégei.

Egy olyan ország, amely ugyan fegyvert nem szállít Ukrajnának, de humanitárius segítséget már a háború kezdete óta folyamatosan nyújt – annak ellenére, ahogy az elmúlt kilenc évben a kijevi vezetés az országban élő magyar közösséggel bánik.

És ha mindez nem lenne elég, egy ilyen akció egy NATO-tagállam elleni terrorcselekmény lenne – amiről ukrán és nyugati tanácsadói vélhetően sürgősen tájékoztatták is az elnököt. Mint ahogy arról is, hogy Ukrajna a tranzitdíjakból is szép bevételre tesz szert, így aztán önmagának is jókora kárt okozott volna a meggondolatlan tettel. Így aztán a szabotázsakció hamvába holt.

Igaz, Kijev enélkül is eleget tett azért, hogy tovább mérgesítse a magyar-ukrán viszonyt.

Például folyamatosan emeli a már említett tranzitdíjat, a legutóbbi húzásával pedig felvette az OTP Bankot a háború nemzetközi szponzorainak listájára, amiért az az ukrán követelések ellenére sem vonult ki Oroszországból.

A gesztus természetesen nem egyéb kicsinyes bosszúnál amiatt, hogy Budapest következetesen ragaszkodik az évekkel a háború kitörése előtt ismertetett álláspontjához: mindaddig nem hajlandó hozzájárulni Ukrajna és a NATO közeledéséhez, amíg a kijevi hatóságok nem vetnek véget az ukrajnai kisebbségekkel szembeni súlyos jogfosztásoknak.

Hogy ezek miben állnak, és mi volt az indokuk, közismert: a 2014-es Majdan-puccs után Oroszország elcsatolta a Krímet, és a Donbaszban élő orosz közösség jogainak védelmére hivatkozva polgárháborút robbantott ki a többségében orosz ajkúak lakta régióban.

Kijev az ilyen és hasonló forgatókönyvek megismétlésének ellenszerét abban látta – és látja ma is –, ha azzal veszi elejét a konfliktusnak, hogy felszámolja az országban élő orosz közösséget – amihez „járulékos veszteségként” a többi kisebbséget is hozzáveszik. (Bár feltételezhető, hogy ukrán szempontból ezt is nyereségként könyvelnék el).

Ehhez megalkották az anyanyelvhasználatot jóformán csak az érintettek otthonára korlátozó nyelvtörvényt, valamint az oktatási törvényt, amely fokozatosan megfosztja a magyarokat és a többi nemzeti közösség tagjait attól a jogtól, hogy az anyanyelvükön tanulhassanak.

A kérdés az, mitől jobb egy ilyen törvény, mint az a gyakorlat, amellyel Ukrajna és a nemzetközi közösség vádolja az oroszokat, akik az elhurcolt ukrajnai gyerekeknek megtiltják az ukrán nyelv használatát, és csak oroszul oktatják őket?

A válasz természetesen az, hogy semmivel – mindegyik latorállami eljárás, amelynek civilizált országban nincs helye.

A magyar kormány tehát ezek miatt akadályozza Ukrajna NATO-integrációját – amely, mint ahogy azt Jens Stoltenberg NATO-főtitkár a héten oly szabatosan megfogalmazta, amúgy is csak azt követően merülhet föl, hogy a háború véget ért Ukrajna területén, amely után szuverén országként kérheti a felvételét a védelmi szövetségbe.

Persze akadnak olyanok, akik szerint Budapest fölöslegesen aggályoskodik, és a háborús helyzet miatt engednie kellene, mások pedig egyenesen odáig mennek, hogy azzal vádolják a magyar kormányt: Putyin kottájából játszik, amikor a kisebbségi jogokra hivatkozik.

Ehhez csak annyit tudunk hozzáfűzni: aki képes olyan baromságokat mondani, hogy aki a kisebbségek jogaiért aggódik, az orosz propagandát folytat, az soha többé ne próbáljon semmilyen vélt vagy valós kisebbség védelmezőjének pózában tetszelegni.

Ugyanakkor a magyar-ukrán viszonyban most lenne itt az ideje lehűteni a kedélyeket, és tárgyalásokat kezdeményezni.

Az ellentétek ugyanis nem tűnnek teljesen megoldhatatlannak – már ha Kijev komolyan gondolja, hogy Ukrajna a civilizált, emberi és kisebbségi jogok iránt is elkötelezett országok sorába akar tartozni, és nem ragaszkodik körömszakadtig ahhoz a 21. század Európájában elfogadhatatlan doktrínához, hogy az oroszok iránti elvakult gyűlölet miatt az ország területén élő összes őshonos nemzeti közösséget – magyarokat, lengyeleket, románokat – felszámolja.

Bár a tranzitdíjak és az OTP-ügy miatt most ismét a nézetkülönbségek kerültek előtérbe, jó lenne megpróbálni hideg fejjel megvitatni az ügyeket.

Elvégre az ellenségeskedés egyik országnak sem jó: Magyarország az Európába nem való, ám számos európai ország által tolerált kisebbségellenes törvények miatti bojkott nyomán folyamatosan konfliktusba kerül az EU-s és a NATO-partnerekkel is, miközben Ukrajna a magyar vétó miatt nem csupán a NATO-hoz vagy az EU-hoz való közeledés esélyétől esik el a magyar vétó miatt, hanem az uniós pénzügyi-katonai támogatástól is.

Innen lenne szép felállni, pedig a közeledés mindkét ország érdeke.

Talán ukrán részről sokat segítene egy olyan gesztus, ha Zelenszkij először bocsánatot kérne a Barátság kőolajvezetékkel kapcsolatos kijelentése miatt, bár nem táplálunk vérmes illúziókat.

A legfontosabb most minden esetre mégis az lenne, hogy Budapest és Kijev igyekezzen mindent megtenni az ellen, hogy a helyzet még tovább mérgesedjen.