De azért mégis, a körülmények miatt nem biztos, hogy a döntés eséllyel pályázhatna a magyar sajtószabadság legfényesebb momentumait rögzítő aranykönyvbe való bekerülésre.
Azzal természetesen nincs semmi baj, ha hagyjuk érvényesülni a szabad és korrekt piaci versenyt, és az a jelentkező nyeri el a sugárzási jogot, amely a legjobb és legtartalmasabb ajánlatot teszi.

Csakhogy a frekvenciapályázat esetében a jelek szerint épp a korrektség hibádzik: a nyertesek ugyanis pályázatukban teljesen irreális ígéretekkel álltak elő, az árbevétel 50-55 százalékának az államkasszába való befizetését vállalták. Márpedig ez a mostani gazdasági körülmények között olyan üzleti konstrukciót feltételez, amelynek kidolgozásáért mindegyik illetékes fejenként legalább két közgazdasági Nobel-díjat érdemelne.

Ha egy pályázaton az kapja a legmagasabb pontszámot, aki a legtöbbet ígéri, függetlenül attól, hogy az ígéret tárgya amúgy mekkora baromság, akkor könnyű a helyzet. Akkor a pályázatban meg lehet ígérni a toronyórát láncostul, meg azt is, hogy feltaláljuk a rák és az AIDS ellenszerét, amelyet tabletta formájában ingyen biztosítunk majd minden egyes hallgatónak.

A pályázók amúgy állítólag épp arra számítanak, hogy a gazdasági helyzet miatt az ORTT úgyis belemegy a koncessziós díj csökkentésébe, és még ott van az a lehetőség is, hogy a politikus haverok leszólnak, hogy akkor legyünk már egy kicsit elnézőbbek.
Merthogy a helyzet amúgy az, hogy a két nyertes pályázó vélhetően a politikai alkuk nyomán kapta meg a frekvenciát: egyik a bal-, másik a jobboldalhoz köthető, és mivel az ORTT tagjait pártalapon delegálják, az egész ügyletet lemutyizták előre.

És nem érv az, hogy a Sláger meg a Danubius is közel áll a baloldalhoz, ezért hiába sipákolnak. Egy visszaélést ugyanis nem tesz jóvá, ha ugyanolyan, csak ellentétes előjelű visszaéléssel vetnek véget neki.

Jelen állás szerint tehát az a helyzet, hogy két, amúgy valóban nem a legveretesebb értékeket közvetítő, de azért hallgatható, bejáratott brandet kigolyóztak, és szakmai helyett politikai szempontok alapján két olyan adót hoztak helyzetbe, amelyek amúgy a reklámidő értékesítését külső céghez kiszervezve már jó előre biztosították, hogy hivatalos árbevételük, és ezzel az államkaszszába befizetendő koncessziós díj a lehető legalacsonyabb legyen.
Mit is mondjak, a döntéshozókhoz képest Rokker Zsolti akkor már tényleg jobban megérdemelné azt a Nobel-díjat. Vagy legalább a műsoridőt.