Vannak, akik a világot járványigenlőkre és járványtagadókra osztják, mások összeesküvéselmélet-címkével látnak el mindenfajta kétkedést. És természetesen olyanok is vannak, akik saját bőrükön tapasztalták meg, mivel jár a koronavírus-megbetegedés, avagy milyen a romániai kórházban tartózkodni a fejetlen kapkodás, mérhetetlen pánikkeltés, össze-vissza hozott intézkedések, tiltások közepette.

Úgy tűnik, az „utca embere” egyre kevésbé lehet bizonyos bármiben is, egy valami azonban körvonalazódni látszik: a hazai döntéshozók az elmúlt három hónap alatt „jelesre” vizsgáztak hozzá nem értésből, és úgy cselekedtek, hogy elvesztették kevéske megmaradt hitelüket is. Ezzel többek közt az a nagy baj, hogy ha – amint azzal több fronton is riogatnak – Isten őrizz valóban nagyobb méreteket ölt a járvány, ha lesz második hullám, akkor sem bejelentéseiknek, sem intézkedéseiknek, sem tiltásaiknak nem fog hinni az „utca embere”, aki kiszolgáltatva érzi magát a politikai alapon meghozott, pártcsörtéktől övezett döntéseknek, az ad hoc, meggondolatlanul bevezetett szabályozásoknak.

Ennek alátámasztásaként elég csak egy pillantást vetni az egymásra mutogatástól hangos hazai belpolitikára: az ellenzéki Szociáldemokrata Párt azzal vádolja a kormányt, hogy politikai érdekeinek megfelelően manipulálja a fertőzési adatokat, hogy kicsikarja a parlamentben a veszélyhelyzet meghosszabbítását, erre a kormány cáfol, majd az ellenzék is cáfolja a cáfolatot és így tovább. De kinek higgyen az utca embere? Miként bízzon a döntéshozókban?

A járvány az élet minden területére kiterjedt az elmúlt hónapokban, szinte mindent bizonytalanná tett körülöttünk, és ezt sajnos súlyosbítja az az instabilitás, ami a hazai vezetők intézkedéseiből, nyilatkozataiból következik. Raed Arafat belügyi államtitkár, a SMURD alapítója, aki sokak szemében hosszú évek óta a romániai döntéshozók közt kakukktojásként számon tartott pozitív kivétel, hitelt érdemlő személyiség, szaktekintély, azt hajtogatja, hogy fő az óvatosság. Ez aranyszabály, amit valóban nem lehet megkérdőjelezni. Azt is ismétli, hogy mennyire veszélyes a koronavírus, mennyire indokolt tiszteletben tartani a hatósági intézkedéseket – nyilván nem is mondhatna mást. „Nézzenek a COVID-19 elleni küzdelem frontvonalában elhunyt egészségügyi alkalmazottak hozzátartozói szemébe azok, akik nem hiszen a vírus létezésében” – írta az államtitkár.

Igen, valóban fontosak az egészségügyben dolgozók, akik helyt állnak és helyt álltak a járványhelyzet káoszában és pánikhelyzetében. Azonban jó lenne az átlagember szemébe is belenézni, aki az elmúlt hónapokban nem jutott egészségügyi ellátáshoz, súlyos betegekébe, akik nem részesülhettek kórházi, járóbeteg- és sürgősségi beavatkozásban. És jó lenne azokra is gondolni, akik a kórházak kiürítése miatt késve vagy egyáltalán nem részesültek orvosi segítségben. Ki kinek nézzen a szemébe? Kinek higgyen, miben bízzon az utca embere?