2009. október 01., 10:132009. október 01., 10:13
Biztos, az utókor is megemlékezne róla, amikor nemzedékek sora pallérozná szellemét a Zsófi által megmentett intézményben. De én földhözragadt létemre megfosztom gyermekem a héroszsorstól, Zsófi nem is tudja, hogy mire rendeltetett, az iskola pedig vakon tovább rohan a vesztébe.
Mert én és az iskola másként látjuk a megmentést. Az iskola Zsófira vár, én pedig úgy gondolom, az iskola fogja magát, és jó erősen mentse meg. Az alaphelyzet a következő: választott falunkban is a szemünkre vetette a tanító néni, hogy milyen fészekrakó az olyan, aki reggel beviszi gyermekét a városi óvodába, így fog megszűnni az árnyas fák között megbúvó meseszép óvoda, gyermekhiányból kifolyólag.
A meseszép óvoda azonban csak déli tizenkettőig vállalja gyermekemet, utána passzol. Tehát a forgatókönyv úgy alakulna, hogy én délben hagyok csapot-papot, hazaautózom, elveszem a gyermeket, majd állok és nézek ki a fejemből, hogy most mi legyen. Mert mi lenne, ha az óvoda olyan ajánlattal rukkolna elő, hogy tátanám a számat, pislognék, és nem tudnék ellenállni. És hagynám a várost, és Zsófi a falusi napközi szmogmentes udvarán énekelhetné a Boci, boci tarkát. Az iskolával hasonló a helyzet.
Ha mindenki a belvárosi vagy a jó nevű iskolába akarja íratni csemetéjét, megszűnnek a lakótelepi iskolák, s akkor sírhatunk, hallom évekig. Mert nem tudok globálisan gondoskodni, felelős polgárként nem foglalkoztat az iskola jövője, szűk látókörömbe csak Zsófi kerül be, önös érdekem felülírja a közöset. Vállalom, fütyülök az iskolára és annak a jövőjére. És újra csak azt gondolom, az iskola is kezdje el önmaga megmentését, ha jót akar. A város egyik legjobb nevű iskolája is lakótelepi.
És az sem adományba kapta a jó hírét. Annyi mindent ajánlhatna az iskola, amiért választanánk, anélkül hogy mártírként odavetnénk gyermekünket a megmentéséért. Lehetne például alternatív, mondhatná azt is, hogy csak egy keveset tanít, de azt jól, vagy hogy nem hajszolja, versenyezteti a diákokat, egyszerűen csak fejleszti képességeiket, és az első négy évben írni-olvasni-számolni okítja. Vagy kínálhatna saját úszómestert, biciklitúrákat, nyári tábort, síoktatót. Valamit, bármit, mert arra ugyan hiába vár, hogy Zsófi megmenti. Hiába, ilyen földhözragadt az anyja.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.