A német válogatott tagjainak performansza a katari labdarúgó-világbajnokságon
Fotó: Videófelvétel/Bild.de
A sportesemények nemcsak a résztvevő országok számára fontosak, hanem külső megítélésük miatt is. A labdarúgó-világbajnokság a legnézettebb és legmediatizáltabb események közé tartozik, és bár még javában zajlanak a meccsek és a találgatások, érdemes máris megvonnunk néhány előremutató következtetést.
2022. december 10., 18:442022. december 10., 18:44
2022. december 10., 19:102022. december 10., 19:10
A csoportkörben leginkább a szerényebb eredményeket felmutató csapatok fociztak, küzdöttek, vívtak látványos mérkőzéseket, míg a sok millió eurós játékosokat felvonultató, anyagiakban kifejezve tetemes összértékű, többnyire európai csapatok jelentős részének a játékosai foci helyett inkább a labdát rúgták. Valahol a félpálya környékén, a saját – és az ellenfél – kapujától minél távolabb. Az egykor gólközpontú focit már régóta felváltotta a taktikázás, a gól elkerülése.
A mérkőzések nézhetőségét a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) videobíróra alapozó, helyenként ellentmondásos döntést hozó, a játékidőt jócskán meghosszabbító taktikája sem segítette elő a várt mértékben. Ráadásul a helyszín és annak megfelelően az időpont megválasztása sem bizonyult nyerőnek, amiként a kettős mérce alkalmazása sem. Bizonyíthatóan kiderült, hogy nem volt szerencsés döntés a szivárványos karszalag megengedése a korábbi futballeseményeken, hogy a mostani kényszerű betiltás annál nagyobb vehemenciával heves reakciókat váltson ki egyesekből. Miközben még sokféle karszalag viselése is szóba jöhetne, ami egyáltalán nem lenne szerencsés a jövőbeni csatározásokra nézve. (Nem ismerem a másnemű közösség számát sem a világon, sem az egyes földrészeken, de azt tudom, hogy csak a vén Európában mintegy negyven millió állampolgár él – gyakran hátrányosan megkülönböztetett – őshonos kisebbségi sorsban.)
Ezen a foci-vébén a megvesztegethetőségük gyanúját lebegtető döntéshozók, vagy éppenséggel a sajtó egy része, a játékosok némelyike egyáltalán nem mutatott jó példát sem házigazda-tiszteletből, sem emberi magatartásból, sem az általuk annyit hangoztatott demokráciából. Pedig el kellene fogadni, hogy van más kultúra, más politika és más foci is. Eközben december elseje gyásznappá vált nemcsak a kieső németek és belgák számára, hanem figyelmeztető jelzésként szolgált a már-már felsőbbrendűség-érzetüket fitogtató európaiaknak, a nyugati világnak.
Az Unió fővárosában letelepedő, külön lakóövezeteket létrehozó marokkóiak – és társaik – ugyanis saját gazdasági érdekeik miatt lettek belga állampolgárok, ám annál fontosabbnak tartják a nemzeti identitásukat, miközben egykori történelmi sérelmeikről sem feledkeznek meg. A szivárványos lelkületű németeknek pedig ezúttal nem volt szerencséjük, sőt elégséges megnyilvánulási lehetőségük sem, pedig a legutóbbi Európa-bajnokságon a müncheni stadiont kivilágították, és megtűrték, hogy a magyar himnusz éneklésekor szivárványszínű zászlóval rohangáljon egyik szurkolójuk. Akkor bezzeg nem tiltakoztak, sőt a jó néhány évtizeddel korábban őseik által az értelmetlen halálba küldött – többek között azonos nemű – kisebbségek sorsáról is elfeledkeztek, ám annál inkább igyekeztek, hogy a katari stadionok építésének áldozatai iránt szolidaritásukat fejezzék ki.
A mostani világbajnokság egyik legjobb poénja lett, rajtuk derült (röhögött) a fél világ, ahogyan a Nationelf játékosai befogták a szájukat az emberi jogok eltiprása elleni tiltakozásképpen. (Olyan párhuzamos kép is terjedt a világhálón, amely párhuzamot von a „Heil Hitler!” korabeli nemzeti tizenegy karlendítésével.) Amint utóbb kiderült, nem túl eredményesen tapasztották a kezüket a szájukra, mert a szivárványszínű futballcipők góltermése mégsem bizonyult elégségesnek. Ráadásul éppen a japánok elleni mérkőzésen történt mindez, márpedig illett volna tudni a komoly hagyományokkal rendelkező japán kultúráról, hogy a sintoista vallás egyik jelentős jelképe a három bölcs majom ábrázolása. Mizaru az a majom (a japánban zaru), aki eltakarja a szemét, és nem látja a rosszat, Kikazaru a füleit takarja el, így nem hallja a rosszat, és Ivazaru a száját takarja el, így nem beszél rosszat. Nos, a németek szájtakarása alapján a Nationelf csupa Ivazaruvá, Ivazaruelffé alakult. A három bölcs makákó majom szimbolikája, a közmondás szerint a jó gondolat/elme, helyes beszéd és jó cselekedet asszociációi a német játékosok által teljesen ostoba üzenetet közvetítettek.
Nos, ki osztogatja az eszet? És ki veszítette el az idei labdarúgó-világbajnokságot? Egyöntetűen a szivárványos és észosztó Európa. A Brüsszel-központú Európai Unió, ahol saját marokkói állampolgárai fosztogattak a győzelem mámorától és a zsigeri gyűlölettől elvakultan. Az uniós politika fő bástyája, Németország, a szivárványos lobbi fő megtestesítője és élharcosa, amely ezúttal műveletlenségről tett tanúbizonyságot. És bár a gyepen az angolok még versenyben vannak a „szivárványos hetek” társaságából, számomra már ők is vesztesek.
Bevallom, hosszú évtizedeken át szurkoltam a narancssárga hollandoknak, akik a magyarokhoz hasonlóan minden vébé-döntőjüket elveszítették, de már nem tudok, miután gonosz politikusaikra és a pesti utcákat lehúgyozó szurkolóikra gondolok. A totális buzgósággal térdeplő angolok pedig teljesen hiteltelenek számomra, miután az Amerikai Egyesült Államokkal vívott csatájukban a BLM-őrület hazájából érkező amerikaiak kihagyták a térdeplős – nem isteni – színjátékot.
Fura világot élünk. Lassacskán saját magunknak sem tudunk drukkolni. Miközben már nem az a lényeges, hogy ki nyeri meg a foci-vébét, inkább dél-amerikai, vagy inkább európai csapat, hanem az, hogy Európa, a vén Európa a futball területén is egyre inkább teret veszít. A pénz fogy, a tudásban mások is részesülnek. Más is megtanulja rúgni a labdát, sőt még focizni is, miközben ellesi annak csínját-bínját az erős európai bajnokságokban. Ráadásul kevesebb pénzért többet küzd. Európa sokat veszít, bár még tartja magát. Nos, le kellene már vonni a valós következtetéseket!
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
szóljon hozzá!