2009. szeptember 08., 10:392009. szeptember 08., 10:39
Az idők folyamán aztán a régi fahidat betontalpú váltotta fel, és mindenki boldog volt. Ám a karbantartás nem tartozván a helyi népszokások közé, a viadukt negyven év alatt beadta a kulcsot. Sebaj, mert majd a megyei vezetés megoldja – gondolták a falusiak. Nem tévedtek, mert pártunk és kormányunk ki is szállt a helyszínre, és elhatározta, orvosolja választói panaszát.
Kiírták a közbeszerzési eljárást, megpályáztatták a hídjavítást, kiadták a munkát. A nyertes is kiadta a munkát, és akinek kiadta, az is kiadta másnak. Minden jó, csak dolgozni ne kelljen. Aztán azok, akik végül dolgoztak, felhúztak egy balkáni stílusú hidat. Két nap alatt készen is volt, és a vezetőség nagy sajtóvisszhanggal, testületi felvonulással, rezgésméréssel át is adta az átjárót. Aztán jöttek az árvizek, majd minden úszó szalmaboglyát és állati tetemet felfogott a meglehetősen alacsonyra szabott híd. Átmenni rajta még a tehéncsordának sem volt mersze, így mindenki jobb időkre várt.
Később aztán egy új cég új hidat ácsolt, amely már fényévekkel magasabb volt elődjénél, és használhatóságát sem vonhatta kétségbe senki. Ám a második hídavatásnak már kisebb feneket kerítettek, és a nagyfőnökök közül is csak a kisebb főnökök jöttek el helyszínelni. Azóta a helybéliek egy sávon járnak, és nekik is jutott közlekedési jelzőlámpa, pedig a közeli városban is csak egyetlen van belőle.
Nagy kincs ez arrafelé, amelyet szűk marokkal mérnek. Nem is veszi figyelembe mindenki, hiszen idegen vívmány, sokan csak a tévében láttak még ilyet, vagy a városi rokonoktól hallottak felőle. Így aztán sokszor megismétlődik La Fontaine meséje, és két díszhím egyszerre találja magát a folyó feletti keskeny pallón, ám ők végül kiegyeznek, és az egyik meghátrál, a győztes pedig diadalmasan rázza öklét. A vízbe nem esik senki, egyelőre. Majd kiderül mi lesz, ha jönnek az őszi esők, és megnő az amúgy békésen kígyózó alföldi folyócska.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok