2009. szeptember 07., 11:462009. szeptember 07., 11:46
A nagygyűlések dokumentumait tanulmányozván önkéntelenül is felvetődik a kérdés: vajon megszületett-e az a székelyföldi dokumentum, amelyik 80-90 év múlva is hivatkozási alap marad a Székelyföld és az egész térség számára? Lehet-e szeptember 4. vagy 5. a majdani autonóm Székelyföld hivatalos ünnepe? Történt-e történelmi léptékű előrelépés a hét végén a székelyföldi területi autonómia ügyében?
Kétségkívül a politikai akaratnak is része van abban, hogy mely dátumok, mely dokumentumok kapnak referenciaértéket az évek során. A történelem részben a mítoszteremtés terméke. Ahhoz azonban, hogy egy esemény köré mítoszt lehessen teremteni, az eseménynek magának is kell rendelkeznie némi adottságokkal. Elsősorban azzal, hogy maguk a résztvevők úgy érzik: valami rendkívüli történésnek a részesei. Az ő lelkesedésükön, meggyőződésükön, katarzisukon keresztül szembesülhet az ország és Európa is azzal a ténnyel, hogy az ügy, amelyet képviselnek, megkerülhetetlen.
Ilyen vonatkozásban aligha lesz mérföldkő a hét végi önkormányzati nagygyűlések valamelyike. Egyiken sem rezgett a levegő, mint például a Székely Nemzeti Tanács alakulóülésén a sepsiszentgyörgyi könyvtár Gábor Áron Termében. Ennek ellenére, nem kell lesajnálni az igyekezetet. Úgy tűnik, az RMDSZ háza táján is megmozdult valami, a szövetség ma már kész akár a bukaresti konfrontációra is a székelyföldi területi autonómia ügyében.
Ha a hét végi gyűléseket újabbak követik, ha a székelyföldi önkormányzati képviselők afféle döntéshozó testületként kezdenek a közember számára is értelmezhető döntéseket hozni, könnyen meglehet, hogy felpörög a téma, és előbb-utóbb a katarzis is megadatik. A bukaresti politika jelenleg nem érezte annak a kényszerét, hogy értelmezési sablont váltson. A média továbbra is Corneliu Vadim Tudor és Adrian Păunescu hangján kínált magyarázatot, amelyet aztán mások is átvettek. Ha azonban a magyar politikai vezetőkben megvan az akarat, előbb-utóbb a román politikai elit is rákényszerül a kottacserére.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.