2011. december 20., 09:042011. december 20., 09:04
Valljuk be, fordított esetben nekünk is rosszul esne. Érzékeny a terület. Azt azért mégiscsak észre kell venni, hogy a himnuszéneklésre nem terjed ki a válogatott sportolók „munkaköri leírása”. Megannyi román sportoló nem énekli a hazája himnuszát a hivatalos mérkőzések előtt. Ha a vokális képességek alapján végeznék a válogatást, kórus állna össze, nem hokicsapat.
Márpedig Csíkszeredában a székely fiúk a hokizásra fektették a hangsúlyt. Elénekelték a magyar himnuszt, aztán jól megverték a magyar válogatottat. Ez pedig profi magatartás. Manapság a sportklubok afféle nemzetközi válogatottakat szerveznek csapataikba, és ez a szellemiség a „nemzeti” válogatottaktól sem idegen. Az európai országok asztalitenisz válogatottjaiban többnyire honosított kínaiak szerzik a pontokat, és a román hokicsapatban is akad honosított ukrán játékos. Ha pedig szükség van a tudásukra, azoknak is érdemes engedniük az érzékenységből, akik színeiben versenyeznek. Legfeljebb az kifogásolható, hogy miért énekelték egy másik ország himnuszát.
Lehet, bölcsebb lett volna mindkét himnuszt méltóságteljesen végighallgatni. Mert hát a székely hokisok elénekelhetik a magyar himnuszt a március 15-i koszorúzás helyszínén, vagy akár a karácsonyi templomi szertartás végén is. Amikor a román címeres mezbe bújnak, talán az lenne a cél, hogy a románok is büszkék legyenek a teljesítményükre, hogy a legelvakultabbak is azt mondhassák: forrófejűek ezek a székelyek, autonómiát is akarnak, de nézd, milyen becsülettel képviselik országunkat.
Ennek ellenére, nem volt hiábavaló a csíkszeredai himnuszéneklés. Alkalmat ad ugyanis arra, hogy olyan szinten hozza be a közbeszédbe a Székelyföld, a román–magyar viszony kérdését, amilyen szinten a politikai szövegek aligha hozhatják. Tematizálja a közvéleményt, segít megértetni, hogy nem vagyunk egyformák, és hogy Romániának sok tennivalója van még az ügyben, hogy a székely hokisok is a hazájuknak érezzék, szívesen énekeljék a himnuszát.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.