2012. február 16., 08:302012. február 16., 08:30
Csakhogy alapos a gyanú – emberileg mindenképp –, hogy jogos volt-e az az eljárás, amelynek révén valamikor 1938 és 1940 között az ortodox egyház a máramarosi város közadakozásból épített és tőle 1949-ben elvett patinás ingatlanhoz jutott. Hiszen a harmincas évekbeli, II. Károly nevével fémjelzett időszakra éppenséggel a román királyi diktatúra kiteljesedése jellemző; s azt is tudjuk, hogy a diktatúrák idején fogant állami intézkedések a jogszerűségtől olykor messze állnak. Különben is nehezen hihető, hogy a bő hét évtizeddel ezelőtt még jelentős mértékben – ha nem többségében – magyarok és zsidók lakta Máramarossziget önként adományozta az ortodox egyháznak ama pazar épületet.
Arról nem is beszélve, hogy e szigeti ingatlant az ortodox egyháznak adományozó karlista intézkedés alighanem abba a Trianon utáni első években elindított folyamatba illeszkedett, amelynek az egykori magyar egyéni és közösségi vagyon román kézre való juttatása volt a lényege. E folyamat ma is tovább él, elég, ha csak a szándékosan felemásra sikerített, tehát az eredeti, kollektivizálás előtti állapotok visszaállítására lehetőséget nem nyújtó földtörvény mentén például a karhatalmi erőknek átjátszott székelyföldi területeket és az ortodox egyház ugyancsak székelyföldi terjeszkedését említjük.
S e folyamat továbbéltetését abból is érzékelhetjük, hogy a máramarosszigeti kultúrpalota ügyében a helyi önkormányzat a kisujját sem mozdította, sőt a bérleti díj fizetésével tulajdonképpen megelőlegezte azt a törvényszéki ítéletet, amelynek a negyvenezres városból mindössze négy ember ellenállni nem tudott. Így öltheti fel tehát a jogszerűség álarcát az a restitúció, amelynek során evangélikusok, görög katolikusok, reformátusok, római katolikusok, unitáriusok a jelek szerint kevésbé egyenlőek; hiszen helyreállító szándékuk vegytiszta jogutódlás dacára is komoly akadályokba ütközik.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.