2011. december 13., 09:372011. december 13., 09:37
Valószínűleg eszembe sem jutott (legalábbis nem emlékszem, hogy eszembe jutott volna), hogy soha többé nem leszek már olyan szabad.
Aki sajtóban dolgozik, tudja, hogy nekünk a hétvége nem hétvége. Az élet nem áll meg, események vannak, miniszterek jönnek, emberek tüntetnek, rendezvényeket szerveznek, ráadásul a lapok legnagyobb része hétfőn megjelenik, a vasárnap tehát kvázi ugyanolyan munkanapnak minősül, mint bármelyik másik. Nagyváradon szerencsére nagyon is pezsgő az élet, ritkán vagyok témahiányban, ezért elég ritka, hogy megengedhetek magamnak egy szabad hétvégét. Most erre is sor került, s én lélekben már egy héttel ezelőtt készültem rá, már az azt megelőző munkás hétvégén annak örültem, hogy a következő vasárnapom szabad lesz.
Örömöm hasonló volt, mint azokon a középiskolás péntekeken, megdöbbentő különbség mutatkozott viszont az okok között. Ahelyett, hogy annak örültem volna, hogy egész hétvégén játszhatok a számítógépen, egyik filmet nézhetem a másik után, együtt lehetek a családommal, a barátaimmal, napközbeni programokat szervezhetek magamnak – ami egyébként elég nagy luxus –, én amiatt voltam boldog, hogy az elmaradt feladataimat el tudom végezni, lesz időm a férjjel leszedetni és kimosni a nappali függönyét, kitakarítani, kipucolni a fürdőszobát, ebédet főzni, és süteményt sütni.
Jópofa dolgok ezek, és persze hasznosak is, na de mikor váltak a hétvégék hasznossá? Mikor nyert a „szabadidő” kifejezés olyan, teljesen új értelmet, ami inkább a „felhalmozódott-feladatok-elvégzésére-való-idő” kifejezéshez áll közel? Kipihentem magam? – kérdezik a kollégák. Hát persze! Hiszen vasárnap estére, miután elvégeztem az összes felsorolt feladatot, bevásároltam és felkészültem a vendégek fogadására, egy pár órára barátaim körében valóban sikerült elfelejteni a kötelezettségeket.
Csak az a baj, hogy addigra, szabad hétvégém utolsó estéjére már rettentő fáradt voltam.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Látogatottsági adatok