Fellépés a nemtől független visszaélések ellen

Mindenki felháborodása jogos, és az eset az eddiginél is indokoltabbá teszi az erőszak megelőzése érdekében tett erőfeszítéseket. Az agresszió, a bántalmazás elkövetése elítélendő, bármilyen összefüggésben követték el. Ezért is egyre inkább terebélyesedik a családon belüli erőszak fogalma, az áldozat védelme, az elkövető távolságtartása a jog nyújtotta eszközökkel.

Egyre elfogadottabb, hogy az agressziót nem szabad „szőnyeg alá söpörni”, és ebben a folyamatban fontos szerepet töltenek be a jogvédő szervezetek, vagy éppenséggel maga a nyilvánosság, a sajtó.

Csakhogy a kérdés nem olyan egyszerű, nem értelmezhető fekete-fehéren, amikor egyesek leegyszerűsítve, netán érdekből, abból indulnak ki, hogy a férfi az agresszor, a nő pedig az áldozat. Akárcsak a fenti esetben. Abból indulnék ki, hogy a klasszikus férfi-nő kapcsolatban biológiai determináltsága alapján testileg általában a férfi az erősebb, és erőfölényével valóban visszaélhet, sőt helyenként vissza is él. Alapvetően, statisztikailag alátámasztható mértékben a férfire jellemző, hogy részegen tör-zúz otthon, netán bántalmazza a feleségét, „veszélyt” jelent a környezete számára.

Ami persze nem zárja ki, sőt az egyenjogúság világában még erősítheti, hogy mindez fordítva is megtörténik. Egyre gyakoribb az erős nők uralma házasságon belül és kívül. Valóban beszélni kell a jelenségről, és védelmezőleg fellépni ellene. De az erőszakot, a bántalmazást nem szabad és nem lehet egyoldalúvá tenni sem az okozó, sem a kiváltó ok alapján. Ráadásul a helyzettel, a jogszabályokkal lehet élni és lehet visszaélni úgy a valódi bántalmazás, mint az agresszió színlelése során. Főleg ott, ahol az erkölcs már megkopott, és helyette az érdek kerül előtérbe.

Miközben az erdélyi magyar sajtót az ártatlan női áldozat iránti brutalitás döbbentette meg, a világsajtó Johnny Depp amerikai színész és a vele csupán másfél évig házasságban élő Amber Heard rágalmazási perével volt elfoglalva.

Az amúgy sokmillió dolcsival gazdagodó, ám mégis telhetetlennek bizonyuló exfeleség olyasmikat állított, hogy volt férje megütötte, földre lökte, széttépte a hálóingét, lefejelte, mobiltelefont vágott hozzá, sőt olyan sms-sel is előrukkolt a bíróság előtt, miszerint „a részeg és becuccozott Depp mindenki előtt megrúgta.” Az igencsak elhúzódó, a nyilvánosságot megmozgató és megosztó rágalmazási perben végül Johnny Depp elsöprő győzelmet aratott, és tizenötmillió dollár kártértést kapott (egyúttal jóval kevesebb filmszerepet), miután az esküdtszék döntése alapján egykori felesége tudatosan hazudta azt, hogy Depp bántalmazta.

Ezúttal Heard taktikája nem vált be, amint a korábbi válóperben, amikor a válókeresetet sebekkel az arcán nyújtotta be, és azt állította, hogy a világhírű színész többször bántalmazta. Arról a – nőkre sokkal inkább jellemző – fortélyos csúsztatásról is kiderült, hogy hazugság, miszerint Depp vágta volna el felesége ujját, mivel éppen Heard dobta hozzá a vodkásüveget.

Hogy miért írtam le mindezt? A valóság és az igazság védelmében, amit ezúttal más látószögből észlelhetünk. Mert bizonyára nemcsak a testi fölénnyel való visszaélésre, a fizikai bántalmazásra nézve ismerünk szomorú és elítélendő történeteket, hanem olyan – ugyanúgy elítélendő – eseteket is, amikor a lelki bántalmazó provokál, és várja az ütést, mi több saját magán is képes agressziót elkövetni, csakhogy az áldozat szerepében tetszelegjen. Az erőszak mindig elítélendő, bár a kiváltó okokat is elemezni kellene olykor, és feltenni a kérdést: az erőszak kiprovokálása vagy megjátszása nem tekinthető-e ugyanúgy visszaélésnek? A többnyire férfiak által elkövetett fizikai erőfölény-fitogtatáson túl a többnyire nőkre jellemző sajátos fifika láthatatlan lelki bántalmazásai és visszaélései nem ugyanúgy elítélendőek-e adott esetekben?

Ismerek olyan elvált anyát, aki azért ütötte meg saját magát, hogy az így szerzett véraláfutás „döntő bizonyítékként” szerepeljen a válóperben.

Meg olyan sokgyermekes anyát is, aki egykori férje ellen több ízben kihívta a rendőrséget, bár az sohasem bántalmazta, sőt igencsak türtőztetnie kellett magát, később mégis agresszornak minősítette. Eközben a jogi szakemberek tudják igazolni, hogy számos férfi azért kerül ártatlanul a rács mögé (a valóban bántalmazók mellé), mert miután ellenük indokolatlanul távolságtartást ér el a társuk, azt képtelenek elfogadni és betartani, majd egy óvatlan pillanatban „lecsap” rájuk a jogaival visszaélő „agresszor”. Végső, de korántsem utolsó példaként: két éve munkahelyi agressziót színlelt egy újságírónő, kikürtölte a fél világba a bántalmazást, de vádját azóta sem tudta (és nem is akarja) igazolni, így hát egyelőre marad az önmagának okozott véraláfutás diverziója.

A fentieket nem szeretném női-férfi síkra vinni, a kép rendkívül árnyalt. Mégis, a nagyobb számban férfiak által okozott fizikai bántalmazással való visszaélés mellett talán helytálló a megállapításom, miszerint a női egyenjogúság kivívása óta egyre gyakoribb az erős nők uralma házasságon belül és kívül. A „gyengébb nem” egyre gyakrabban dominánssá válik, „átveszi” a férfi szerepet, nőiségéből és anyaságából eredő előjogaival visszaél. A hamis tanúbizonyságot, a félrevezetést nem büntetik úgy, mint a nyomot hagyó fizikai agressziót. A törvény paragrafusai sokféleképpen értelmezhetőek, az erkölccsel lassacskán már nem törődik senki. Az erkölcstelen világban sokszor visszaélnek a jog hatalmával.

Végezetül szeretném leszögezni, hogy nem vagyok férfipárti, messzemenően tisztelem a nőket (még a névnapom is velük ünneplem), mégis úgy vélem, hogy a feminista-, majd a gendermozgalom után érdemes lesz a férfiak jogait is előtérbe hozni, és felvenni a harcot a női visszaélések ellen. Azaz nemcsak a valós erőszak ellen, hanem a fiktív erőszak ellen is fel kell emelnünk a szavunkat. Lassacskán érik egy új mozgalom, ezúttal a férfiak egyenjogúságáért a női visszaélések ellen.

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár