Drukkterápia

Hát csodálja valaki, hogy elsírja magát, miközben épp azt kell élőben közvetítenie, hogy ez a fiatalember hanyag eleganciával suhintja magát keresztül az összes ellenfélen, mint aki karddal a kezében jött a világra (nem is olyan rég), s a világ csak bámul tátott szájjal, mert erre aztán végképp nem számított?

Igen, igaz, hogy egy újságírónak illik higgadtnak, objektívnek maradnia, szinte minden helyzetben. Szinte. A szabály alól a legvilágosabb kivétel épp a sportközvetítés, s főleg akkor, ha a kommentátor nem is újságíró, hanem sportoló. Képzeljék el, milyen lenne, ha a sportközvetítéseken a kommentátorok szenvtelenül sorolnák saját nemzetük csapatának góljait, érmeit. Hidegen közölnék: megvan az aranyérem.

Képzeljék el, ha Vitray Tamás annak idején ahelyett, hogy magából kikelve üvöltött volna, hogy „Gyere, Egérke! Gyere, kicsi lány!”, simán leszögezte volna: Egerszegi Krisztina vezet, és megszerzi az aranyat. Szó sem esett volna róla, hogy Egerszegi Krisztina tizennégy éves, hogy egy nemzet szorít érte, mintha a saját (csoda)gyereke lenne. Én a magam részéről nem tudom megunni ezeket a felvételeket, újra és újra megnézem-meghallgatom Horváth Mariann elcsukló hangját is. Túloz? Lehet. De hol, mikor túlozzon, ha nem pont akkor?

Igen, emlékszem, volt egy pár év, valamikor kamaszkoromban, amikor a barátaimmal együtt úgy éreztük, a cinizmus az valami nagyon menő dolog. Nem lehet mindenki cinikus, csak aki nagyon okos, vagy mit tudom én. Szerencsére nem tartott sokáig, legkésőbb akkor érhetett véget, amikor rájöttem, hogy képtelen vagyok cinikusan viselkedni, ha a kedvenc focicsapatom játszik, vagy ha a kedvenc együttesem zenél.

A művészetnek és a sportnak van ilyen hatása. Én mindenkinek csak ajánlani tudom, ha úgy érzi, támad a cinizmus: üljön le, és hallgasson zenét, vagy, ami most a legkézenfekvőbb, nézze az olimpiát. Drukkoljon, izguljon, akár még sírjon is! Aki megítéli ezért, ő maga szegényebb, de sokkal.