Különben is: a mentőszolgálatnál mindennapos, hogy ugyanarról a helyről rövid idő alatt több segélyhívás érkezik. Így hát teljesen érthető, hogy két napnak kellett eltelnie, amíg igazán gyanússá vált a dolog – persze úgy már könnyebben összeállt a kép, hogy két napra rá a hároméves gyerek édesanyja is meghalt.

Végül is semmi különös nincs abban, hogy az otthonodban megmérgeznek. Hárman meghalnak, több tucatnyian kórházba kerülnek, több lakóházat és szórakozóhelyet evakuálnak, bezárnak – hát ez van, megesik. Ezért a lakosság legyen szíves, ne pánikoljon, ne hívogassa az 112-t, ne rohanjon a kórházba, ha a gyerek rosszul van: felesleges felhajtás. Nem kell úgy felfújni a dolgot: szerencsétlen baleset. A csótányirtó szakik melléfogtak azzal az alumínium-foszfiddal, ennyi. Fájó, de egyedi eset, a többi beavatkozásuk helyszínén nem mértek emberéletre veszélyes méregszintet.

Ó, azt meg hagyjuk, hogy ilyesmi csakis Romániában fordulhat elő. Meg hogy felfoghatatlan, vérlázító, ami történt. Valóban szomorú, de hát nem kell megint mindenféle általánosítást, gyalázkodást elölről kezdeni, mindenkit bemártani. Hogy a hatóságok, az engedélyek, a csalás, a feketepiac, az alvilág, a korrupció, a hozzá nem értés, meg minden. Ja-ja, megint jönnek azzal a bizonyos halálba húzó hálóval, ami láthatatlanul, de húsbavágóan átszövi a romániai lét mindennapjait. A legszegényebb rétegtől a leggazdagabbig, az utcaseprői állás betöltésétől a miniszteri kinevezésig. Ott feszül kórházban, iskolában, munkahelyen, hivatalban. Ügyes-bajos dolgainkat, életünket irányítja születéstől halálig. Mert ha megpróbálnánk kitépni magunkat belőle, akkor elviselhetetlenül fájna – osztják megint az észt a nagy okosok.

Ugyan már, ez is olyan, mint annak az átkozott elütött medvének az esete. Hogy tökéletesen ábrázolja Románia kafkai valóságát, a tanult tehetetlenséget?! Haha, nevetséges. No meg persze ott a politika. Jönnek ezek, hogy hurrá, elhajtottuk a vörös pestist, aztán meg jajgatnak, hogy 22 milliárdos lyuk tátong az elűzöttek fenekének hűlt helyén. Azt fröcsögik, hogy bűnszövetkezet volt itt, meg hogy aláásták az ország költségvetését, kettős könyvelést folytattak, mint Al Capone vagy Al Pacino vagy melyik. Aztán meg persze ők is ugyanúgy beledugják a pofájukat a húsosfazékba, és magasról tesznek az ország megmentésére, fejlődésére. De hát ebben sincs semmi különös, ez a rendje – érthetetlen, hogy egyesek miért háborognak, hiszen akinek fikarcnyi esze van, ugyanazt tenné.

Valljuk be őszintén: melyikünk nem kente még meg kicsit a rendszert, hogy olajozottabban működjön? Akkor hát szomorkodjunk picit, de minél hamarabb felejtsük el ezt a temesvári esetet. Mert ha most nagy rössel megint elkezdünk itt mindent átvizsgálni, meg nyomozni, meg kideríteni, meg leleplezni, meg kifehéríteni, akkor a gyereknek nem lesz diplomája meg jogsija sem, retteghetünk, mi lesz, ha kórházba kerülünk, veszélybe kerül a lezsírozott munkahelyünk meg a nehezen kiharcolt rokkantnyugdíjunk, és minden sokkal drágább lesz. Hát ez kell nekünk?! Hát nem. Akinek pedig nem tetszik, az menjen Amerikába vagy Nyugatra, hogy lepuffantsák az ámokfutók vagy levegőbe röpítsék a terroristák. Vagy pedig hallgasson és nyeljen örökre.