Boszorkányradiátor

 Amikor az ember egyszer megálmodja, hogy milyen magasra szeretné felszerelni az általa összerakott könyvespolcot, biztos, hogy az első fúrás a falban a lakás fő villanyvezetékét találja el, a fúrógéppel együtt az összes elektromos szerkezetet működésképtelenné téve.

Akkor is igazak ezek a megállapítások, ha az ember magának végzi a munkálatokat, és esetleg saját korábbi hibáit szeretné kijavítani. De hatványozottan igazak abban az esetben, ha az ember – például e sorok írója – egy nemtörődöm embertől vásárolta a lakását, aki a fürdőkádat úgy állította be a fürdőszobába, hogy az ajtókeret egy részét kivájta, mert a perem másképp nem fért be, a kád széle és a fal között pedig arasznyi rést hagyott, ahol vígan csordogálhatott a víz a csapból a cementes padlóra. Vagy aki nagytestű kutyát tartott a cipősdoboznyi házban, kölykökkel együtt, hogy még beköltözésünk után egy hónappal is találtunk félig rágott csontokat a konyhabútor mögött. De a legszebb még mindig az, hogy a nagyobbik szobában található fűtőtestet valahogy úgy sikerült beszerelnie vagy beszereltetnie, hogy a bemenő vezeték lent van, a kimenő meg fent.

Nos, én nem vagyok sem fűtésszerelő, sem egyéb műszaki szakember, de annyira még elemi iskolai tanulmányaimból emlékszem, hogy a víz – legyen az hideg vagy forró, keringjen bár vezetékben vagy csordogáljon patakban – fentről lefelé szokott folyni, fordítva igen ritkán. Ezért van az, hogy szerencsés télkezdetekkor, amikor a közműszámlákkal állandóan elmaradó szomszédok miatt sincs gond a városi fűtés beindításával, nálunk mindig hetekbe telik, amíg férjem és apósom – ki tudja, milyen boszorkánytrükkökkel – nagy nehezen ráveszi a radiátort, hogy fittyet hányjon a fizika törvényeire, és valahogyan melegedjen fel.

Ha nem sikerül, kipróbáljuk a ráolvasást, köpölyözést, esetleg a kérlelést, vagy ha sehogy sem megy, a szigorú nézést. Mert az már mégsem lehet, hogy holmi gravitáció miatt nálam ne legyen meleg a nappaliban.