2009. július 30., 10:372009. július 30., 10:37
De én sosem haragudtam a kutyára ezért. Hiszen nem gonoszságból tette – hogyan is tehette volna? Nyoma sincs benne a rosszindulatnak, én meg jobban tettem volna, ha békén hagyom a „zsákmányával”, hiszen nem formálhatok rá jogot.
Néhány hete az egyik rokonom – középkorú hölgy, maga is gazdi – gyanútlanul sétálgatott kertvárosi házának környékén, amikor egy kóbornak látszó eb hirtelen utána fordult, és hatalmasat harapott a lábikrájába. Egy szekeres ember mellett őgyelgett a kutya több társával együtt. A férfi oda se nézett, egyszerűen továbbhajtott, a falka meg utána.
Nosza, orvos, sebkötözés, antibiotikumos kezelés, veszettség meg miegymás ellen, hetekig rendszeresen. Az események helyszíne egyébként sétálva öt percre van attól az útkereszteződéstől, ahol a népi megfigyelés szerint éjnek évadján személyautókból szoktak valakik elhagyott, falvakból behozott kutyákat szabadon ereszteni, hogy aztán hadd törjék a fejüket a váradi kutyamenhely vezetői, mitől is szaporodnak itthon az utcai ebek a folyamatos ivartalanítási akciók ellenére.
A mi kutyánkat édesapám hétvégenként kora reggel sétáltatja a parkban, olyankor, amikor még kevesen járnak az utcán, gyerekek pedig még nincsenek a játszótereken. Pedig a drága a betörőt is inkább körbenyalná, minthogy megharapja. Séta közben szabadon engednem azonban nem szabad. Sőt bármelyik rendőr megszólhatna azért is, mert a tizenöt kilós kutyámra sosem adtam szájkosarat.
Pedig bármikor felelősséget vállalnék érte, hiszen mi neveltük, három éve él velünk, és tudjuk, hogy kiegyensúlyozott, okos állat, nem jelent veszélyt senkire. De ha bántana valakit, tudnám, hogy az én hibám. Az utcai kutyákért persze senki nem felel, még a szekeres ember sem, aki mellé odaszegődött? De igen: ő is, én is és minden ember, akinek a felmenői valaha megszelídítették a farkast, etették, és elhitették vele, hogy ő a legjobb barátjuk. Most meg kidobálják őket az autókból, aztán csóválják a fejüket, ha bántanak valakit.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.