2008. november 19., 11:232008. november 19., 11:23
Konfirmálás után hegyesen vonultunk ki úrvacsorát venni, hosszan belenézve kisebb iskolatársaink szemébe, értsék, mennyivel többek vagyunk náluk. A gimnáziumban azonban teljes jogú, de hatáskörünket ki nem használó utolsó évesek lettünk, már nem néztük le a kicsiket, inkább irigykedtünk. Kezemben volt az érettségi diploma, és vártam azt az óvodás melegséget. Nem jött. Inkább féltem, mit kezdek most vele, hogy lesz, képtelen vagyok még négy évet tanulni, dolgozni akarok, sok pénzt keresni, végre önálló lenni. De hamar ráébredtem: ennyi tudomány nem elég a folytatáshoz.
Újabb négy év pénzkeresetre vágyó tanulás következett, majd az újabb diplomával a kezemben a sírógörcs környékezett. Na tessék, kellett neked, most eredj dolgozni, de hová? Most bezzeg továbbra is órákra akartam járni, hogy minél hamarabb megrohanjuk utána az első kocsmát, fesztiválozni akartam, zsíros kenyeret enni ebédre. Aztán jött a megváltó munkába állás, mellette pedig a továbbtanulás. Most már haragszom magamra: miért kellett erre úgy várnom? Ahogy egy kicsit elhessegetem a rózsaszín felhőt, úgy érzem, egy lépést nem tettem előre. Azt hiszem, most sem vagyok okosabb, mint négy vagy nyolc éve, csak éppen kétszer annyi a teher a vállamon. A pénzkereset még mindig nem jogosított fel arra, hogy meg tudjam venni azt a porszívót. Még mindig van zsíros kenyér ebédre, csak a szabadidő adta be a kulcsot. Kellett ez nekem? Miért nem maradhattam óvodás, akkor legalább a zsírt is rákennék helyettem a kenyérre. Irigyelni tudom azoknak a felfogását, akiknek, habár ott lenne az ideje, eszük ágában sincs dolgozni, minek azt, ha innen-onnan összegyűl a mindennapi? Miért nem vagyok én is olyan? Miért van lelkiismeretfurdalásom a legtermészetesebb \"meghívlak egy italra\" felajánlás elfogadásánál? És ha már itt tartunk: melyik a helyes felfogás? Továbbra is értékeljük alá magunkat, mert a végösszeg a fizetésnél azt mutatja, esetleg éljünk ideológiákban, hogy a nagy emberek mindig holtuk után lettek híresek, vagy éljünk csendben a periférián, magunkba fojtva a gondolatot, hogy csak egy kicsit kellett volna megemberelnünk magunkat.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.
A Donald Trump elnökválasztási győzelme nyomán átalakulóban levő világrend kapcsán sokan érezhetik úgy, hogy kicsúszik a lábuk alól a talaj – de kevés ország érezheti annyira intenzíven, mint Románia.
Látogatottsági adatok