Azt tapasztalta viszont, hogy a hipermarketekben olykor egész jó dolgok is vásárolhatók olcsón. Amikor meglátta, hogy az egyik raktáráruházban 60 százalékos árengedménnyel kínálnak egy tömör keményfa szekrényt, azonnal hazatelefonált. Két nap múlva az egész család ott keringett a sárga cédulás bútordarab körül a mérőszalaggal. A lelki szemeikkel már-már látták is a szekrényt a nagyszobában. Megállapították, egy majdan megvásárolandó televízió is remekül fog mutatni az asztalmagasságú bútordarab tetején. Hamar meg is született a családi döntés: a lehetőséget nem szabad kihagyni.
Nagy volt a csalódás, amikor megtudták: az említett bútordarabból épp nincsen raktáron. Némiképp mégis megnyugtatta az elárusító, aki a kockás füzetbe felírta Friciék telefonszámát. Azt ígérte, menten értesítik, amint kapnak belőle. Néhány nappal később megint fellángolt a lelkesedés a családban, amikor egy másik raktáráruház reklámlapjában felfedezték, immár számukra is kifizethető áron kínálnak lapos képernyős televíziókészüléket.
Mi több, a vevők egy vásárlási utalványt is kapnak a készülék árának a 20 százaléka értékében. Frici gondolta, még egyszer nem szabad elkövetni a késlekedés hibáját. Annál is inkább, hogy a hirdetés is jelzi: ez az akció addig érvényes, ameddig a készlet tart. Így hát még a reklámújság kézbesítése estéjén beültette az autóba a család apraját-nagyját, és felsorakoztak az áruház televíziós polca előtt. Hosszasan nézték a lapos képernyőket, gyönyörködtek az egyszerre mozgó képekben.
Félóra múlva leforrázottan vették tudomásul, itt sem jártak szerencsével. „A termékből épp nincsen a raktáron” – mondta az elárusító. Már nem is nagyon figyeltek oda, amikor arra biztatta őket, telefonáljanak, mert elképzelhető, hogy a napokban kapnak még árut, és érkezhet néhány példány a kedvezményes készülékből is. Fricinek eszébe jutott, hogy a bútorból sem érkezett utánpótlás az árengedmény időszakában. „A szekrény híján, úgysem lenne hova tenni a tévét” – jelentette ki vigasztalásképpen.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.