2012. január 10., 09:312012. január 10., 09:31
Az az érzése támadhatott, hogy ebben az országban másfél éve tombol az önkényuralom, az ellenzéki hangokat már az utcán levadásszák, és rácsok mögé dugják, Orbán Viktor pedig nem más, mint a belarusz Lukasenko pannon megfelelője.
Az emberben már-már felötlik a félelem, hogy az Egyesült Államok – Irakhoz vagy Líbiához hasonlóan – mikor kezdi el szőnyegbombázni ezt a cseppnyi kelet-európai államot, amelyről a szocialisták, a liberálisok és a zöldek egymást túlkiabálva harsogják, hogy elindult a diktatúra, az elnyomórendszer, az emberi jogok sárba tiprása útján.
Manapság jóformán nem jelenik meg törvény a Magyar Közlönyben, amelyre ne sütnék rá a brüsszeli kamarillákban is, hogy előírásai ellentétesek az uniós jogrendszerrel. Ezek korrigálásáról aztán nemigen szokott szólni a fáma, holott például a sokat vitatott médiatörvény igazi orvosi lónak számít a Magyarországgal kapcsolatos hisztériakeltés terén: éppen az az alkotmánybíróság fogalmazta meg aggályait a jogszabály kapcsán, amelyre a legtöbbször rásütötték a „kormányintézmény” bélyegét.
A szintén rengeteget bírált alkotmánnyal is az a legfőbb „probléma” – hiszen mérvadó, épkézláb kifogás ez ügyben sem hallszik –, hogy a Himnusz első sorával indít, és csak a különböző neműek házasságát ismeri el. Mármost gondoljunk bele, milyen reakciókat váltanának ki Bukarestben az esetleges nyugat-európai „ajánlások”, miszerint töröljék a román alaptörvény első cikkelyéből a nemzetállamra vonatkozó kitételét… Holott mindez csak álca, a Magyarország elleni támadások jobbára annak számlájára írhatók, hogy az Orbán-kormány megadóztatta a bankokat és a multinacionális cégeket, ami a pénzvilág – no meg a német, francia, osztrák anyabankok és -cégek – szemében nem bocsánatos bűn.
Persze a magyar gazdaság ezeket leszámítva is jelentős gondokkal küszködik, az viszont egész biztosan nem hozna fellendülést, ha az ország a szűnni nem akaró pergőtűz közepette kapitulálna, és feltétel nélkül az IMF karjaiba dobná magát.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.