2012. augusztus 08., 09:362012. augusztus 08., 09:36
Ha teljesen üres az utastér, akkor sem hajlandók előremoccanni legalább egy lépést. Állnak egymás hegyén-hátán, telefonálnak, beszélgetnek, esetleg mindkettőt egyszerre. Becsületükre legyen mondva, van köztük olyan jobb érzésű, aki a megállóban leszáll, mintegy utat nyitva más lekászálódóknak, aztán visszaugrik, és elfoglalja „jogos” helyét az ajtóban. De a többségre ez nem jellemző. Sőt. Előfordult, hogy még a leszállási szándék jelzése, sőt szóbeli felkérés után sem léptek arrébb. Na ilyenkor érzek én erős késztetést arra, hogy lökjek rajtuk egy jót.
Egyelőre még visszafogom magam, de félek, hogy ez lesz a vége. Odáig ugyanis már vetemedtem, hogy két – ajtó előtt terpeszkedő – csajt leteheneztem, mondván, hogy beszélgetni-telefonálni lehet ülve is, nemcsak a le- és felszállást akadályozva. Lekezelően néztek végig, de még csak egy résnyi helyet sem engedtek, ahol átpréselhettem volna magam. Egy lovagias fiatalember viszont a két lány védelmére sietett, ordenáré hangon rám támadva, hogy mégis milyen jogon merészelem én az ő kolléganőit a tejszolgáltató jámbor háziállatokkal egyszerre emlegetni. Én sem maradtam adós a válasszal, úgyhogy a semmiből jó nagy csetepaté keveredett.
A napokban viszont megdöbbenten észleltem, hogy egy, korban erősen bennejáró hölgy, hatalmas sírcsokorral a kezében felszáll a majdnem üres buszra, és megáll az ajtóban. És áll vígan, észre sem véve, hogy a csokor fenyőág díszei böködik az egyik széken ülő, melegtől láthatóan szenvedő nő meztelen vállát, akinek arcán immár a tűlevelek okozta fintor is megjelenik.
Valaki figyelmezteti az álldogálót, aki egy fél lépéssel arrébb húzódik, belőlem viszont kitör a nádpálcasuhogáshoz hasonló figyelmeztetés: üljön már le, nem látja, hogy elállja az utat?! A hangom bármiféle ellenkezést kizárt, a nő gyorsan leült, én pedig nyugodtan leszállhattam, arra gondolva közben, vajon mit vétettem a természet rendje ellen, hogy tőlem megtagadtatott az ajtóban állás élvezetének átélése. És ahogy elnézem, most már nem is fogom ezt a képességet elnyerni soha. Legnagyobb fájdalmamra.
Elnökválasztás előtt áll, és háborog az ország. A választópolgárnak el kell döntenie, hogy az egykori suszter „aranykorszakát” felelevenítő aktivista „megmondóember” vagy a matematikában kimagasló eredményeket felmutató jelölt mellé üti a pecsétet.
Sokszor mondták már a romániai választások kapcsán, hogy két rossz közül kell választani, ezért szavazzunk a kisebbikre – a mostani elnökválasztás viszont már arról szól, hogy nem a nagyobbik rosszat, hanem a katasztrófát kell elkerülni.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.