2009. augusztus 03., 09:492009. augusztus 03., 09:49
A jelenség a júniusi európai parlamenti választásokon még nem volt annyira hangsúlyos – amit akkor a kormánykoalíciót alkotó két párt művelt egymással, baráti simogatásnak tűnik ahhoz az adok-kapokhoz képest, ami most zajlik. Az indok nem abban keresendő, ahogy azóta jobban megutálták volna egymást – a két párt közötti gyűlöletszint állandó, csupán a pillanatnyi érdekek késztetése nyomán néha képesek zárójelbe tenni a rivalizálást. Az EP-választásokon sem a PSD, sem a PDL nem kívánta még ellőni patronjait, amelyeket a sokkal nagyobb téttel bíró államfőválasztásra tartogatnak.
Most ugyanis nem az a fontos, hogy melyik párt nyeri a parlamenti választásokat, hanem az, hogy melyikük államfőjelöltje ül az elnöki hivatalban a voksolás idején. A gyakorlatot Traian Băsescu államfő vezette be, aki az alkotmányt és a szokásjogot felrúgva 2004-ben nem a győztes szociáldemokratákat bízta meg kormányalakítással, hanem saját pártját, a PD-t, a kormánytöbbség kialakításához így háttérmachinációkra volt szükség. A tavalyi választásokon is előre tudni lehetett, az államfő mindenképpen PDL-s kormányfőt jelöl majd.
A jelek szerint a gyakorlat a PSD-nek is megtetszett, ezért vetette be a nehéztüzérséget a PDL – és azon keresztül a párt hátterében álló Băsescu – lejáratására. A koalíciós partneri lojalitás fölösleges luxus annak fényében, hogy a PDL-s miniszterek elleni hadjárat akár államfői széket is hozhat Mircea Geoanának. Ennek érdekében akár a koalícióból való kilépés sem túl magas ár, hiszen így kizárólag a PDL-re háríthatnák a kormányzati felelősséget.
A példa ismét csak a PDL-től származik: rövid kormányzati szerepvállalás után inkább ellenzékben politizált az elmúlt ciklusban, besöpörve az ezzel járó szimpátiavoksokat. Ha tehát most a PSD tényleg a szakítás mellett dönt, akkor a PDL és Băsescu semmi mást nem kap az asztalra, csupán azt, amit az államfő szerepének a parlament rovására történő megerősítése céljával saját maga főzött.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.