2009. június 15., 11:122009. június 15., 11:12
„Miért kell tisztességben megőszült embereket pellengérre állítani nyugdíjazásuk előtt?” – hangzott az értetlenkedés a dekonspiráló irat kapcsán. Természetes a nyugtalanságérzet azok körében, akik egykor kollaborációt vállaltak a zsarnoki hatalommal. De nem csak ők nem kívánják a múlttal való szembesülést.
Az egykori megfigyeltek között is sokan vannak, akik nem kíváncsiak a róluk készített feljegyzésekre. Nem akarják megtudni, környezetükből kik szolgáltattak információkat a politikai rendőrségnek. Úgy gondolják, nem lenne haszna annak, ha olyanokról derülne ki a kollaboráció ténye, akikkel ma is jó kapcsolatokat ápolnak.
Fontosabbnak érzik kialakult viszonyrendszerük megóvását, még akkor is, ha az valótlanságokra, elhallgatásokra épül. Úgy viszonyulnak az egykori rendszer borzalmaihoz, mint a beteg, akinek állapota egyre rosszabb, de nem akar rákszűrésre menni, nehogy bizonyossá váljék, hogy gyógyíthatatlan.
De van-e esély a gyógyulásra diagnózis nélkül? Aligha. És ha ma az igazukat kereső egykori meghurcoltakkal szemben vált ki ellenérzéseket a besúgóik leleplezése, az azt jelzi, a kór társadalmi dimenziókat öltött. Mert az elemi igazságérzet csökevényesedett el a társadalomban. Annak a biztos érzése, hogy mi a helyes és mi a helytelen. A múlt lekérdezése, a múlt nyilvánosságra hozása ugyanis nem föltétlenül jár együtt az emberi kapcsolatok megromlásával.
Ha egy besúgó önként vall múltja árnyoldaláról azoknak, akikről jelentett, ha maga kér bocsánatot tévelygéseiért, számíthat a bocsánatra. És talán a megkönnyebbülésre is. Nem kell már viselnie annak terhét, hogy kollaborációja kitudódik. Ma ugyanis egyre kevesebb az esélye, hogy rejtve maradnak a titkok. Előbb-utóbb mindenkinek számot kell adnia. A jövő pedig csak akkor biztos, ha a számadásokból, bocsánatkérésekből összerakott múltra épül.
Miközben Nicușor Dan választási győzelme kedvező fejlemény a magyarok számára, hiszen sikerült elkerülni, hogy az országnak szélsőjobboldali, magyargyűlölő elnöke legyen, azért olyan sok okunk még sincs az önfeledt ünneplésre.
Románia leginkább ahhoz a katonához hasonlít, akire a csatában rálőttek, de szerencséjére a füle mellett elsüvített a puskagolyó – tömören így foglalható össze az államfőválasztás végeredményének legfőbb következtetése.
Elnökválasztás előtt áll, és háborog az ország. A választópolgárnak el kell döntenie, hogy az egykori suszter „aranykorszakát” felelevenítő aktivista „megmondóember” vagy a matematikában kimagasló eredményeket felmutató jelölt mellé üti a pecsétet.
Sokszor mondták már a romániai választások kapcsán, hogy két rossz közül kell választani, ezért szavazzunk a kisebbikre – a mostani elnökválasztás viszont már arról szól, hogy nem a nagyobbik rosszat, hanem a katasztrófát kell elkerülni.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.