2009. június 15., 11:122009. június 15., 11:12
„Miért kell tisztességben megőszült embereket pellengérre állítani nyugdíjazásuk előtt?” – hangzott az értetlenkedés a dekonspiráló irat kapcsán. Természetes a nyugtalanságérzet azok körében, akik egykor kollaborációt vállaltak a zsarnoki hatalommal. De nem csak ők nem kívánják a múlttal való szembesülést.
Az egykori megfigyeltek között is sokan vannak, akik nem kíváncsiak a róluk készített feljegyzésekre. Nem akarják megtudni, környezetükből kik szolgáltattak információkat a politikai rendőrségnek. Úgy gondolják, nem lenne haszna annak, ha olyanokról derülne ki a kollaboráció ténye, akikkel ma is jó kapcsolatokat ápolnak.
Fontosabbnak érzik kialakult viszonyrendszerük megóvását, még akkor is, ha az valótlanságokra, elhallgatásokra épül. Úgy viszonyulnak az egykori rendszer borzalmaihoz, mint a beteg, akinek állapota egyre rosszabb, de nem akar rákszűrésre menni, nehogy bizonyossá váljék, hogy gyógyíthatatlan.
De van-e esély a gyógyulásra diagnózis nélkül? Aligha. És ha ma az igazukat kereső egykori meghurcoltakkal szemben vált ki ellenérzéseket a besúgóik leleplezése, az azt jelzi, a kór társadalmi dimenziókat öltött. Mert az elemi igazságérzet csökevényesedett el a társadalomban. Annak a biztos érzése, hogy mi a helyes és mi a helytelen. A múlt lekérdezése, a múlt nyilvánosságra hozása ugyanis nem föltétlenül jár együtt az emberi kapcsolatok megromlásával.
Ha egy besúgó önként vall múltja árnyoldaláról azoknak, akikről jelentett, ha maga kér bocsánatot tévelygéseiért, számíthat a bocsánatra. És talán a megkönnyebbülésre is. Nem kell már viselnie annak terhét, hogy kollaborációja kitudódik. Ma ugyanis egyre kevesebb az esélye, hogy rejtve maradnak a titkok. Előbb-utóbb mindenkinek számot kell adnia. A jövő pedig csak akkor biztos, ha a számadásokból, bocsánatkérésekből összerakott múltra épül.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok