2009. június 15., 11:122009. június 15., 11:12
„Miért kell tisztességben megőszült embereket pellengérre állítani nyugdíjazásuk előtt?” – hangzott az értetlenkedés a dekonspiráló irat kapcsán. Természetes a nyugtalanságérzet azok körében, akik egykor kollaborációt vállaltak a zsarnoki hatalommal. De nem csak ők nem kívánják a múlttal való szembesülést.
Az egykori megfigyeltek között is sokan vannak, akik nem kíváncsiak a róluk készített feljegyzésekre. Nem akarják megtudni, környezetükből kik szolgáltattak információkat a politikai rendőrségnek. Úgy gondolják, nem lenne haszna annak, ha olyanokról derülne ki a kollaboráció ténye, akikkel ma is jó kapcsolatokat ápolnak.
Fontosabbnak érzik kialakult viszonyrendszerük megóvását, még akkor is, ha az valótlanságokra, elhallgatásokra épül. Úgy viszonyulnak az egykori rendszer borzalmaihoz, mint a beteg, akinek állapota egyre rosszabb, de nem akar rákszűrésre menni, nehogy bizonyossá váljék, hogy gyógyíthatatlan.
De van-e esély a gyógyulásra diagnózis nélkül? Aligha. És ha ma az igazukat kereső egykori meghurcoltakkal szemben vált ki ellenérzéseket a besúgóik leleplezése, az azt jelzi, a kór társadalmi dimenziókat öltött. Mert az elemi igazságérzet csökevényesedett el a társadalomban. Annak a biztos érzése, hogy mi a helyes és mi a helytelen. A múlt lekérdezése, a múlt nyilvánosságra hozása ugyanis nem föltétlenül jár együtt az emberi kapcsolatok megromlásával.
Ha egy besúgó önként vall múltja árnyoldaláról azoknak, akikről jelentett, ha maga kér bocsánatot tévelygéseiért, számíthat a bocsánatra. És talán a megkönnyebbülésre is. Nem kell már viselnie annak terhét, hogy kollaborációja kitudódik. Ma ugyanis egyre kevesebb az esélye, hogy rejtve maradnak a titkok. Előbb-utóbb mindenkinek számot kell adnia. A jövő pedig csak akkor biztos, ha a számadásokból, bocsánatkérésekből összerakott múltra épül.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.
Látogatottsági adatok