Könnyen megtörténhet, hogy a magyar kormányfő nem, vagy csak érintőlegesen beszélt volna például az erdélyi magyarok jogairól, a Székelyföld autonómiájáról, de az ostoba, naftalinszagú, eurokrata bükkfanyelven megírt demarssal, amelyben felszólított a mellőzésükre, a bukaresti diplomácia egyenesen kikövetelte, hogy említést tegyen róluk.

Ezzel a román külügy ország-világ színe előtt járatta le önmagát és Romániát, hiszen köztudott: a magyar miniszterelnököt nem olyan fából faragták, hogy az ilyen „szájkosárdemarsoknak” eleget tegyen, így aztán stand up-estbe illő stílusban tette helyre a bukaresti külügyi illetékeseket.

Hogy ezek után még bekérették a magyar nagykövetet, hogy közöljék, nehezményezik a dokumentum nyilvánosságra hozatalát, egyszerre bicskanyitogató pofátlanság és nevetséges, mindazonáltal tulajdonképpen érthető is – a helyükben mi is szégyellnénk annak tartalmát a nyilvánosság előtt.

Persze mondhatjuk, hogy bár tényszerűen így van, talán mégis egy kicsit túl vaskos volt a megállapítás, miszerint mi sohasem mondtuk, hogy a Erdély és a Székelyföld román területi egységek lennének, hiszen a poénkodást kellő rosszindulattal azonnal „revizionizmusnak” vagy „irredentizmusnak” lehet magyarázni, de nem volt kevésbé barátságtalan a román fél előzetes hozzáállása a tusványosi beszédhez.

Sőt kijelenthetjük: egyenesen minősíthetetlen volt.

Hiszen mégis, milyen demokrácia az, ahol nem lehet szabadon bármiről beszélni, ami nem árt senkinek?

Pláne a számos demokratikus, európai uniós tagállamban is bevett gyakorlatként működő területi autonómiáról.

És milyen alapon tiltanák meg, hogy éppen egy hivatalosan szövetséges és stratégiai partner szomszédos ország kormányfője tegyen említést a kisebbségi jogokról és az önrendelkezésről?

Mi azon az állásponton vagyunk, hogy a problémás ügyekről igenis beszélni kell, nem szőnyeg alá söpörni őket, bármennyire is kellemetlen ez Románia számára.

A normális az lenne, ha az erdélyi és partiumi magyar közösség jogairól, jogos és teljes mértékben megalapozott autonómiaigényeiről érdemi magyar-román párbeszéd kezdődne, amelyben magyar részről mind az itteni magyar közösség, mind Budapest képviselői részt vesznek.

Ha Bukarest ezt elutasítja, azzal magáról állít ki negatív bizonyítványt, és saját maga cáfolja a mindenkori bukaresti kormányok hazugságait a „példásan megoldott” romániai kisebbségi helyzetről.

Jellemző egyébként román részről, hogy az Erdéllyel és a Székelyfölddel, illetve a jogos önrendelkezési igénnyel kapcsolatos kormányfői megjegyzésekbe kötöttek bele, és jórészt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyták azt a kijelentést, hogy Magyarország számára a jövő évi soros uniós elnökség során prioritást jelent a román schengeni csatlakozás. Ennél világosabb, egyértelműbb jelzés a baráti, normális együttműködésre való hajlandóságra nem sok van – az, hogy a bukaresti illetékesek tekintélyes része ignorálta, csakis őket jellemzi.

Ehelyett provokációval és irredentizmussal vádolták meg a magyar kormányfőt, mint Ionuț Stroe PNL-szóvivő, aki eddig azt tudja a legnagyobb politikusi teljesítményeként felmutatni, hogy még a pandémia idején sportminiszterként alsónadrágban adott online tévéinterjút. Vagy a liberálisok másik üdvöskéje, Emil Boc kolozsvári polgármester, aki toleranciájáról és európai mivoltáról néhány éve azzal adott tanúbizonyságot, hogy beláthatatlan román reakciókkal fenyegetett arra az esetre, ha Kolozs megyében magyar prefektust neveznek ki, most viszont a legszánalmasabb és -megvetendőbb szervilizmussal azért ment neki a magyar kormányfőnek, mert az bírálni merészelte az EU-t és a NATO-t. Mintha azok valami fölöttünk lebegő, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű külső hatalmak lennének, nem pedig olyan, elvileg demokratikus szervezetek, amelyekben minden tagállamnak egyenlő jogai vannak. És – a már jelzett szólásszabadság jegyében – szabadon bírálhatja is őket, ha nem ért egyet valamilyen döntéssel.

Az egyik legnevetségesebb kommentár amúgy a Moldova államiságának felszámolását és Románia általi bekebelezését nyíltan hirdető szélsőséges George Simion részéről hangzott el, aki szerint nem lehet szó a határok megváltoztatásáról a térségben. Minden esetre megnyugtató, ha ezt tényleg komolyan gondolja.

Volt olyan kommentátor is, aki megint csak azt rótta fel, hogy a magyar kormány támogatja az erdélyi magyar közösséget – ahelyett, hogy azon morfondírozott volna, miért nem támogatja intézményeinket legalább ugyanolyan mértékben a román állam, ha már itt élünk és a román költségvetésbe fizetjük az adónkat.

Ez az igazi kérdés – már amellett, hogyan lehetne valahogy beindítani az együttműködést Magyarország és Románia között, avagy, annak apropóján, hogy Orbán Viktor a Marcel Ciolacu román kormányfőnél tett látogatását követően a Casablanca ikonikus zárómondatát idézte: hogyan lehet mindebből egy szép barátság kezdete? Az ugyanis egyértelmű, hogy ugyanazon térségben fekvő országként rengeteg kérdésben egymásra utaltak, az ellenségeskedés pedig rontja az érdekérvényesítései esélyeiket.

Azt máris előre lehet bocsátani, hogy a békülés útját semmiképp sem az európaiságról szóló üres frázisok puffogtatása és a toleranciáról szóló halandzsázás jelenti. Semmilyen kioktatást, pökhendi, lenéző rendreutasítást nem fogadhatunk el olyanoktól a békés egymás mellett élés témájában, akik – miközben a tolerancia bajnokaiként próbálják feltüntetni magukat – megnyilvánulásaik alapján már azt is irredentizmusnak tekintik, hogy egyáltalán létezünk, és eszünk ágában sincs asszimilálódni vagy elvándorolni innen.

Az továbbra is egyértelmű, hogy Bukarest számára a regionális együttműködéssel szemben még mindig a Washingtonban és Brüsszelben megszabott irányvonal kritikátlan követése jelenti a legfőbb túlélési stratégiát, még akkor is, ha a belső elégedetlenség nyomán bizonyos ügyekben – mint az ukrán gabonadömping elleni fellépés – hajlandó a brüsszeli fősodorral szemben is összefogni szomszédaival. Kérdés azonban, meddig, ha határozottabban rápirítanak.

Az is világos, hogy az ukrajnai háborút ürügyként használva próbálják meg démonizálni a kisebbségi jogokat, illetve magukat a kisebbségeket is. Mivel ugyanis az oroszok többek között azzal az ürüggyel támadták meg Ukrajnát, hogy az ott élő, elnyomott orosz közösségen akarnak segíteni, egyes bukaresti politikusok és kommentátorok megpróbálják minden, az autonómiáról, de akár az anyanyelv-használat követeléséről szóló nyilatkozat mögött Putyint láttatni.

Márpedig annyi bizonyos, hogy a közeledéshez elengedhetetlen, hogy a valós problémák eltagadása és a róluk való beszéd betiltása helyett a felek megpróbálják tabuk nélkül, párbeszéd révén rendezni a vitás kérdéseket.

Ehhez viszont az együttműködés és a kényes ügyek rendezésének kényszerűségét belátó józan észnek kellene győznie.

Amíg ez nem történik meg, szép barátság helyett legfeljebb csak szép kis barátságról beszélhetünk.