Ábrám Zoltán – A lemázolt magyar túraszövegek üzenetei

Vajon ki tehette: turista, fakitermelő vagy ATV-s, dzsipes vagány? Egyedül vagy többedmagával cselekedte? Hányszor követte már el ezt a tettet? Hátizsákban cipelte a festéket, vagy csak bedobta a csomagtartóba? Nem fél attól, hogy valaki mégiscsak felelősségre vonja? Szomorú, megismételt és megismételhető történet.

Hátterében nyilvánvalóan a magyargyűlölet, a magyar szöveg iránti utálat, a felelősségre vonás miatti félelmet semlegesítő burkolt támogatás hátszele áll.

Mert amennyiben a marosvásárhelyi Székely Vértanúk emlékművét fényes nappal román nemzeti színekre lepingálókat és a hasonló tetteket elkövetőket egy-kettőre előállítanák, és példás módon megbüntetnék, aligha lenne ilyen és hasonló nacionalista hőzöngés. Már-már szégyellem leírni, hogy – sokadmagammal együtt – büntetést szerettek volna kiróni rám csendháborítás miatt, miután évekkel ezelőtt a székely szabadság napján természetemnek megfelelő csendben meneteltem az emlékműtől a főtérig.

A szeretetnek és a gyűlöletnek, a jónak és a rossznak nincs ugyan nemzetisége, de a jelen táblamázolásnak bizony van. Hiszen borítékolható: egy román nacionalista lefestette a magyar feliratokat. És ezért szégyellhetik és számosan szégyellik is magukat azok, akik románok és nem nacionalisták. Csak nem mernek megszólalni a hatalom és az úzus ellenében, vagy hangjuk halovány, nemigen visszhangzik. Pedig sokan vannak, meggyőződésem szerint a romániai társadalom többségét alkotják. „Csendesen menetelve és megbüntettetve” is megemelem a kalapom például a Travel Mix tévécsatorna román turista-műsorvezetője előtt, aki egyik barangolásában bemutatta a Mária Terézia-út négy nyelvű turistatábláját, amelyből a magyar szöveg ki volt vágva. Epésen megjegyezte, hogy a tettesnek vagy annyira fontosnak bizonyult a szöveg, vagy annyira bunkó, barbár. Ennyi bizonyult a közvélemény előtt szalonképesnek.

Természetellenes a magyar nyelv eltüntetése

Az természetes, hogy az egykori Osztrák-Magyar Monarchia határán, a Kelemen-havasok gerincén haladó Mária Terézia-út többnyelvűségét az állam nyelve, az egységesen nemzetközi nyelvként elfogadott angol, a névadó anyanyelve és az egykori határ egyik felén államalkotóként élő, manapság jelentős kisebbséget alkotó magyar nyelv adja. Az információk feltüntetése négy nyelven dicséretes, de alapvetően természetesnek mondható.

A magyar nyelv kiemelése és eltüntetése azonban természetellenes. Az ország, annak lakói számára szégyenfolt.

Amikor például a németeket halálosan pontosaknak vagy a japánokat munkamániásoknak tartjuk-tartják, a magyarokat depressziósaknak és szabadságszeretőknek, ne csodálkozzunk el, ha Románia lakosait egyesek – sok mindent tudattalanul összemosva – Drakula leszármazottainak, világjárványmentes időben az európai városokban előszeretettel kéregetők honfitársainak, esetleg éppen a túlhevült feliratmázolók sorstársainak tartják. Az ilyen minősítéseket jogosan kikérjük magunknak, de bizony a civilizálatlanságra is jó lenne ellenszert találni. Ellenkező esetben megmaradunk Drakulaland-nek.

Åland-szigetek és a tisztelet példái

Elterjedt a köztudatban, hogy az Åland-szigeteket a demokrácia, az emberi jogok melegágyaként és az egészséges feliratozás helyeként szokás emlegetni. A Finnországhoz tartozó, svéd többségű autonóm terület „fővárosa” Mariehamn, amelyet II. Sándor cár alapított, és feleségéről, Maria Alekszandrovnáról nevezett el.

Egészen természetes, hogy a kikötőben a tájékozódási táblák, a szórólapok három nyelvűek az alábbi sorrendben: svéd, finn, angol.

Az első világháború előtt megépült Pomeránia (Pommern) német hajón már negyedik nyelvként megjelenik a német a turisták számára. A városalapító cárné szobra talapzatán két nyelven, svédül és oroszul áll a névfelirat. Természetesen senkinek sem jut eszébe „latinosítani” a cirill írást. Igaz, az Åland-példa szerint a városházán csak egynyelvű, svéd felirat utal a rendeltetésre, akárcsak a rendőrség épületén, és minden svédül íródik, hiszen a helyi lakosokat szolgálja ki. Nos, hol áll Románia az Åland-szigetektől? Mint Makó Jeruzsálemtől!

A fenti példák a tisztelet, avagy a tiszteletlenség példái, amelyek a jelenből nemcsak a múltba, hanem egyúttal a jövőbe mutatnak. És amennyiben Románia turistaösvényein ezerkétszáz méter felett lefestik a magyar feliratokat, vagy a fatáblából kivágják a magyar szöveget, képzeletben haladjunk még feljebb. Hagyjuk el Románia legmagasabb csúcsát, ahol még zavaró lehet a magyar szó, és jussunk el a nyolcezresekig.

Először a világ harmadik legmagasabb csúcsa, a Kancsendzönga tájékára, ahol a tizedik nyolcezrest megmászó példakép, Erőss Zsolt örökre megpihent. Akárcsak a hegy lábánál, Dardzsiling temetőjében nyugvó Kőrösi Csoma Sándor. Ezt követően gondolatban a világ legmagasabb csúcsára érünk, amelyet Mount Everest vagy tibeti nyelven Csomolungma néven szokás emlegetni. Nemrég arról tudósított a sajtó, hogy serpák népes csoportja kéz a kézben, a nepáli himnuszt énekelve megmászta Földünk tetejét, a Sagarmathát. Mert véssük az eszünkbe: a kínai(tibeti)-nepáli határon elhelyezkedő Everest-csúcs a serpák nyelvén Sagarmatha. Micsoda felemelő, civilizált nemzeti és egyetemes magatartás, teljesítmény!

Egy-, két-, többnyelvűség és az aland-szigeteki példa

Az Åland-szigeteket a demokrácia, az emberi jogok melegágyaként szokás emlegetni. A Finnországhoz tartozó, svéd többségű autonóm terület pozitív példa a kisebbségi jogérvényesülésre nézve.

Tíz évvel ezelőtt, a nepáli időszámítás szerint 2066 szeptemberében a Yeti cég kisgépéből viszonylag közelről láthattam Földünk tetejét. A Mount Everestet (Csomolungma, Sagarmatha), mellette a negyedik helyezett Lhocéval. Amikor megpillantottam, és „ott hevert előttem”, két könnycsepp gördült le az arcomon az örömtől, a meghatottságtól. 2021 februárjában, miután a Jódtelep felé vezető ösvényen a lemázolt magyar túraszöveget észrevettem, zokognom kellett volna az emberi ármánykodás miatt. Inkább kiszáradt érzésekkel elmormoltam a megszokott imát: „De szabadíts meg minket a gonosztól!”

A szerző a marosvásárhelyi orvosi egyetem oktatója