HIRDETÉS
– Néhány hónapja kamionsofőrként dolgozol, amely Erdélyben szokatlan női szakmának számít. Miért választottad ezt a nem mindennapi munkát?
– Olyan személynek tartom magam, aki nem igazán szereti irodában tölteni a napját, sokkal inkább „tekergéssel”. A kamionos életben főként az egyedüllét vonzott, hiszen az elmúlt 4 évben egy nyolcszemélyes autóval jártam az országutakat, és miközben az embereket fuvaroztam, néha egy-egy autó szállítását is elvállaltam. Viszont meguntam azt a munkát, ugyanis stresszel és fáradsággal járt, illetve egy idő után nagyon idegesítő, bosszantó volt a sok ember jelenléte körülöttem. Így az egyetemi tanulmányaim idején megszereztem a tehergépkocsi-vezetői jogosítványt, és úgy gondoltam, kipróbálom ezt a mesterséget. Továbbá az is befolyásolta a döntésem, hogy nagyon szeretek új tájakat, embereket, kultúrákat megismerni. Kevesebb mint egy hónap alatt elhatároztam magam: közöltem a leendő főnökömmel, hogy megvettem a repülőjegyet, és jövök a Skandináv-félszigetre.
– Milyen a kamionos élet női szemmel? Hogyan viszonyulnak hozzád a férfi kollégáid?
– A cég megalakulása óta én vagyok az egyedüli női sofőr, és eddig bármilyen nehézséggel néztem szembe, mindig segítettek a munkatársak. Első alkalommal járok Skandináviában, így nagymértékben útbaigazításra szorultam.
Viszont sok sofőr leginkább attól fél, hogy én jobban teljesítek, mint ők, ezzel „lealázva” a férfi nemet.
– A szállítmány fel- és lepakolása is a te feladatod?
– A felrakás általában akkor az én feladatom, amikor a telephelyről indulok fel északra, de mindig van segítségem. Amikor különböző cégeknél rakodok, akkor azt megoldják az ott dolgozó munkások gépek segítségével. A lerakodást mindig azon cég alkalmazottai végzik, akik megrendelték az adott árut. A fuvarokat sem én határozom meg, a szállítmányban pedig bármi lehet, élő állatok kivételével.
– Milyen nehézségekkel szembesültél az utak során?
– Eddig nem igazán volt semmiféle nehézség, azonban jön a tél, amikor az időjárási viszonyok nem hasonlíthatók az otthoniakhoz. Északon, Norvégiában már októberben beköszöntött a tél, rengeteg helyen havasak az utak, ami megnehezíti a tájékozódást és a folyamatos haladást, az utóbbi utaim során már megtapasztaltam a kamionozásnak ezt az oldalát is.
– Annak ellenére, hogy épp az egyedüllét vonzott a kamionos életben, nem hiányzik a társaság?
– Bár egyedül vezetem a teherautót, mindennap interneten keresztül folytatunk konferenciabeszélgetéseket a kollégákkal, így nem érződik annyira az egyedüllét, sőt útközben is szoktunk találkozni. Ugyanakkor majdnem minden hétvégén összegyűlünk a telephelyen – és az olyan, mintha hazamennénk. A telepen osztják ki a következő munkánkat, illetve ott eszünk, mosunk és pihenünk.
– Mit szeretsz a legjobban ebben a munkában?
– A fiatalok többsége pénzkereseti céllal megy külföldre, majd sokan néhány év múlva hazatérnek.
– Én is ezt szeretném, nem telepedtem le Skandináviában, ez csak átmeneti állapot, amíg a kitűzött céljaimat elérem. Rengeteg ötletem van a jövőre nézve, de mindenhez tapasztalat kell, és nem csak.
– Milyen időközönként jársz haza, illetve mi hiányzik az itthoni életedből?
– Leginkább a családom, kisállatom és az autóm hiányzik. Persze a barátaimmal való találkozások, az autós összejövetelek is hiányoznak, de csak négy és fél hónap munka után mehetek haza.
– Már közel három hónapot töltöttél a Skandináv-félszigeten. Milyen pozitív élményekre tettél szert ott-tartózkodásod során?
– Meglátogattam különböző országokat, megismertem más kultúrákat, embereket, és főként barátságokat kötöttem. Olyan országokban jártam, ahova álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok. Ugyanakkor új kihívásokkal néztem szembe, és ez már most többet adott annál, mint amit valaha elképzeltem.
