Élete történetét meséli a vak humorista

– Nemrég lépett fel erdélyi körúton humor-előadásával. Magyarországon és Erdélyben is főként humoristaként ismerik, aki azért is különleges a szakmában, mivel látássérült. Mesélne a gyerekkoráról, illetve arról, hogyan alakult ki önnél ez az állapot?

– 1986-ban születtem zöld- és szürkehályog-kombinációval. A jobb szememmel nem láttam soha. A vakokat általában két csoportra osztják: van a született és a szerzett vakság, én a harmadik kategóriába tartozom. Úgynevezett kombinált vak vagyok, ugyanis a jobb szememmel sosem láttam, a balt pedig egy iskolai balesetben sikerült elroncsolnom. Iskolásként rohantam egy L alakú folyosón, beugrottam a kanyarba, ahol szemből futva egy másik gyerek kilépett. Neki jobbak voltak a reflexei, és felkapta a kezét, hogy tompítsa az ütközést, én pedig nyitott szemmel beleszaladtam a kezének az élébe.

17 éves koromban aztán megszületett döntés, hogy ennek az állapotnak így nincs értelme, mert a meglévő látásmaradvány nem volt arányban a vele járó fájdalmakkal és kellemetlenségekkel. Tizenhét éves koromban tehát saját, tudatos választásomból a teljes vakság mellett döntöttem. Azt mondtam, hogy inkább mindkét szememet cseréljék műanyagra, és ne legyen vele többé probléma, ahelyett, hogy vigyázzak valami olyasmire, aminek már nincs sok értelme. 2005-ben érettségiztem, majd elvégeztem olyan szakmákat, mint a számítógép-programozás, a gyógymasszázs, a talpreflexológia, illetve a hagyományos, kínai masszázs.

– Ezek közül melyeket gyakorolja? És hogyan kezdődött a kapcsolata a stand-up comedy műfajával?

– Első körben telefonos ügyfélszolgálaton helyezkedtem el a banki területen, úgynevezett call center operátorként, ahol nagyjából másfél évtizedet töltöttem. Eközben megházasodtam és született két gyermekem – a teljesen klasszikus, kötelező körök, ha lehet így fogalmazni. Tulajdonképpen a teljes életemet végigkíséri a tény, hogy bárhol megjelenek, a vakságom miatt csodabogárnak néznek. Valamennyi közegben feltűnést keltek, megbámulnak. A döntés így rajtam áll, hogy a játék játszik-e velem, vagy inkább én játszom a játékot.

Alapvetően szeretek mesélni, ezért 2013-ban jelentkeztem a Dumaszínház Fiatal Félőrültek című élő, szabad mikrofonos tehetségkutatójába, ahol mindenki kap öt percet, a közönség pedig eldöntheti, ki tetszett neki a legjobban. Elkezdtem mesélni, és rájöttem, hogy alapvetően nagy igény van erre. Súlyos félelmet hozok felszínre, hiszen a legtöbb emberben megszületik a gondolat – bármilyen fogyatékkal élővel találkozik –, mennyire jó, hogy nem ő van ilyen helyzetben, ugyanakkor valahol a lelke mélyén tudja, hogy akár ő is lehetne. A műfaj meg éppen arról szól, hogy a fotel biztonságából berántjuk a hallgatókat egy olyan világba, amire kíváncsiak, de komolyabban nem mernének belemászni – mindezt lehetőleg könnyed formába csomagoltan tesszük. Én nem tartom magam humoristának, mesélő vagyok, az életem mesélője. A szakmában – egyelőre egyedüliként – tartom magam ahhoz, hogy az elmesélt történeteim százszázalékos valóságtartalommal bírjanak: nem veszek el belőlük, és nem teszek hozzá. Nyilván az esemény kapcsán eszembe jutó gondolatokat is elmondom, hiszen ezzel helyezem keretbe a történetet.

– Gondolkodott azon, hogy főállású humorista, mesélő legyen?

– Nem. Ha főállássá nőné ki magát, irányíthatóvá válnék. Ha az előadás megélhetési bűnözéssé alakulna át, akkor valószínűleg zsarolhatóvá válnék. Szeretem meghagyni annak a lehetőségét, hogy nyugodt lélekkel mondjak nemet egy felkérésre. Számomra ez alapvetően melléktevékenység. A modern médiumok „elszabadulásával” olyan termelési kényszer van a piacon, amit nem lehetne valós történetekkel feltölteni. Akkor pedig nekem is el kellene kezdenem szövegeket írni, vásárolni, onnantól kezdve már nem az életem meséléséről, hanem színészetről szólna, amivel nincs is baj, csak az egy másik terület.

– Teljesen vegyesen. Egyrészt azt látom, hogy érdeklődés és igény van rá, másrészt azonban az első televíziós adás után gondoltam csak végig, hogy ezzel mennyi embernek ronthatom el a napját. Mert mi történik tulajdonképpen a civilizált, városi emberrel a mindennapokban? Reggel elindul otthonról, beszűkült tudatállapotban forog előtte a kisfilm arról, hogy szar az élete, csalja a felesége vagy a férje, a gyerek egyest hozott haza, hülye a főnök, megint el fog késni, és még sorolhatnám.

Ezt követően azt látja, hogy egy ilyen ember kiáll egy nagyobb közönség elé, és arról mesél, hogy tök jól érzi magát a bőrében. Ekkor történik egy negatív visszacsatolás, és elgondolkodik, hogy vajon mégis az ő élete rosszabb? Az emberekben nagyon sok a kérdés, a kíváncsiság, ugyanakkor sokfajta félelem is felmerül – ami oda-vissza érvényes. A vak sem feltétlenül szereti, ha a vakságáról kérdezik, főként, ha azt olyan stílusban teszik, ami kényelmetlen számára. A stand-upnak ezért szemléletformáló szerepe is van: erre való a hülye kérdések rovat, ami az előadásomban rendszerint helyet kap. Mindig mondom, hogy nem léteznek hülye kérdések, de azért sikerült párat összegyűjteni a történelem során. Ezeken a kérdéseken keresztül lehet formálni, hogy az emberek milyen szinten nyissanak egy vak felé.

– Létezik egy másik közeg, ahol ezeket a kérdéseket szintén körül lehet járni. Gyerekeknek tart érzékenyítő foglalkozást. Hogyan zajlik ez?

– Így van, hat évvel ezelőtt Almádi Balázs barátommal kezdtük önkéntesként a Vakok és Gyengénlátók Nógrád Megyei Egyesületénél, három évvel ezelőtt pedig a Magyar Református Szeretetszolgálat állt mögénk. Az idei átszervezéseket követően kerültünk a vak misszió csoporthoz, amelynek alapvető feladata az igehirdetés látássérülteknek, de amikor ide kerültünk, kiegészült a csoport a saját tevékenységeinkkel.

Így a látássérültséggel kapcsolatos kérdéseket, gondolatokat játékos formában, kódfejtő- és bizalomjátékokkal, egymásra utaltsági feladatokkal próbáljuk körüljárni. A cél mindig az, hogy a kérdezőknek legyen sikerélményük, hogy később bármilyen típusú másság irányába merjenek nyitni, nem félve attól, hogy rosszat kérdeznek.

– Néhány éve már járt egy erdélyi turnén, úgy tűnik, az állapota ellenére nem okoz különösebb akadályt az utazás.

– Tulajdonképpen az egész élet egy néhány évtizedes utazás és játék. Ha bármely pontján megijedünk és visszariadunk, azzal senkinek nem lesz jobb. Szoktam mondani, hogy hatvan perc eltelhet sírva és nevetve is, akkor miért ne választanánk az utóbbit?

– Mire tanítja az embert ez az állapot, amely néhány társához hasonlóan önt is érinti?

– Jelen lenni. Nettó jelenlétre tanít, amit a különböző jógaoktatók és meditációs tanárok súlyos pénzekért oktatnak. Ha egy jól látó ember bekanyarodik az utcasarkon, és látja, hogy 200 méterre épp egy kenyeres kocsiból pakolnak ki a járdán, fejben már előre, a sarkon megkerüli az autót.

Sokszor tapasztalom, hogy az emberek nem figyelnek arra, ami körülöttük van, mert fejben már több lépéssel előbb járnak. A vakság intenzív jelenlétre kényszerít.

– Úgy tartják, hogy a látássérülteknek felerősödik a többi érzékszervük. Ön hogyan érzékel, hogyan „tapogat le” egy ismeretlen embert, akivel találkozik?

– Sosem hagyatkozom az első benyomásokra. Szeretek időt hagyni arra, hogy érzéseim, benyomásaim szülessenek. Az emberek alapvetően maszkokat viselnek, szerepeket játszanak. Megpróbálják harmóniába hozni a nyilvános, a privát és a titkos személyiségüket, és nem mindegy, hogy melyiket milyen arányban engedik megmutatkozni. Ami az ismerkedést illeti, mindig a kivárásra megyek, arra, hogy megmutathassa az adott személy, hogy milyen ember is ő valójában.

– Tervez a későbbiekben más jellegű, szociális megnyilvánulásokat, amelynek a látássérültség áll a középpontjában?

– Egyelőre úgy gondolom, hogy az érzékenyítő foglalkozások során a teljes korosztály le van födve. Fontos, hogy ez részemről nem célkitűzés, hogy bármit is változtassak a világon, egyszerűen csak jól érzem magam. Kétszáz évvel ezelőtt kik alkották a cirkuszt?

Azóta az emberek nem sokat változtak, csak a technikai eszközök. Ha nekik cirkuszra van szükségük, én meg ráadásul jól érzem magam benne, akkor hadd legyen cirkusz: legyenek elégedettek, és mindenkinek jó lesz.