Ékesszólással, mozgással és művészettel „kapcsol vissza” a kolozsvári Virtus Transsylvanica Társulat

Erdély egyik izgalmas színfoltja a kolozsvári Virtus Transsylvanica Társulat. Bán Attila filológus, előadónak és Hajós János bábszínész, lovas íjásznak már évek óta vannak közös lovas, lovasíjász-tevékenységeik. Utóbbi a kerekdombi János-hegyen él családjával és Ali nevű lovával, amely helyszín tökéletes terepe a társulat által űzött szabadtéri tevékenységeknek. A Krampusznak becézett Kádár Zoltán-János tavaly nyáron csatlakozott hozzájuk, képzőművészként és színészként gazdagítva a csapatot.

Bán Attila elmondása szerint kezdetben csupán jókedvből, cimboraságból edzettek, zenélgettek, hetykéskedtek hárman a „híres kedd reggeleken” a kerekdombi hegyen. Közösen íjaztak, lovagoltak, gólyalábaztak, zsonglőrködtek, egyensúlyoztak, sőt megesett, hogy kíméletes közelharcba is keveredtek.

– idézte fel a társulat tagja.

Saját életük és tevékenységeik is azt üzenik: a mozgáskészség fejleszthető, és pótolhatatlan elégtételek meg kihívások rejlenek benne. A lóval való együttműködés, az íj, az ostor meg a dobóeszközök használata elsajátítható erény, „virtus”, és ez olyan dinamikus, egész emberi tanulást jelent, ami pótolja az iskolapad, avagy irodai pad adta statikusabb kognitív lehetőségeket. Emellett zenéléssel és leleményes szavakkal igyekeznek több lelkületet és értelmet csorgatni tevékenységeikbe.

„Gyakorlunk, hogy minél jobb (lovas) íjászok, gólyalábasok, céldobók, ostorforgatók legyünk, majd ezekből megkapó bemutatókat tartsunk zenével, humorral is ötvözve, és mindeközben segítsünk kicsiknek és nagyoknak, hogy a fortélyok egyik-másikát elsajátítsák” – vázolta Bán Attila.

A sokféle sporthoz és mozgáskultúrához hasonlóan a Virtus Transsyl­vanica is igyekszik egy sajátos színezetű mozgáskultúrát gyakorolni, ötvözni olyan hagyományos fortélyokat, amelyek megpendíthetik a résztvevőkben szunnyadó húrokat, és kedvet adhatnak a régi korok vitézségeinek gyakorlására, mai körülmények között.

Archaikus, elemi érzéseket idézhetnek fel ezek az emberiség tavaszáról, amikor a játék és a munka/harc eszközei még azonosak voltak.

A társulat tagjainak tapasztalata szerint ezen tevékenységek most sem idegenek a gyermektől, könnyen idomulnak a kézhez.

A fegyverek, az eszközök használata odafigyelést, fegyelmet és felelősséget igényel. Bán Attila szerint ennek pedagógiai hozadéka szintén jelentős, mert a gyermekek egy másfajta felelősségtudattal és izgalommal találkozhatnak, mint amit az oktatás nagy része adhat, illetve amit a virtuális tevékenységek vagy a fogyasztói jólét szokásai jelentenek.

Első ízben hármas felállásban a Szilaj lovas tanya rendezvényein bemutatóztak, később szórványvidéken tartottak hasonlót. Számukra azonban a duóban tartott alkalmak sem jelentenek fejtörést, hiszen erre is volt példa nyáron a kolozsvári Bátho­ry-gimnáziumban, illetve tavaly a györgyfalvi nyári óvodában meg egyéb vállalati rendezvényeken. Bán Attila kifejtette,

mindezek előzménye, hogy Hajós János időnként iskolai osztályokat látott vendégül a háza táján, és már ott elkezdődött a klasszikus bemutató-tanító program kétórás mezei iskola gyanánt.

Ezenkívül Jánosnak számos magántanítványa van, aki lovaglást és lovas íjászatot tanul nála.

Az idei Virtus Transsylvanica tábor – amelyet a kolozsvári Kerekdombon tartottak – volt a társulat első, több napon át tartó tevékenysége, amely készségfejlesztő vitézi tábor volt a szabad ég alatt. Bán Attila szavaival élve: a rekkenő hőségben, hősiesen. Vicces nagyvonalúsággal nyolctól száznyolc éves korig ajánlották a tábort, de elsősorban 8–14 éves gyermekekre számítottak.

A huszonnégy fős csapat résztvevői közt főként kolozsvári gyermekek voltak, akik közül többen már gyakoroltak hasonló tevékenységeket, de akadtak olyanok is, akik most kóstoltak bele ebbe a világba.

A júliusi Virtus Transsylvanica tábor fő tevékenységeit – lovaglást, íjászatot, csatakeresztdobást és kézimunkát – vetésforgóban váltogatták a kialakított csoportok. A kézimunkán forgatós poit (zsonglőr­eszköz) és mezei tutorát (növényszárból készült zümmögő hangszer) készítettek, mogyorófavesszőt ékesítettek. Emellett a gyerekek gólyalábazhattak, ostort forgathattak, de volt vízicsata, kötélhúzás, szivacsolt fegyverekkel vívott csata. A délutánok melegét függőágyakon, árnyékban töltötték, dinnyével hűsöltek, bokszzsákon adták ki maradék erejüket – már akinek volt.

A táborszervezésbe végül Kővári László zenész-íjász is bekapcsolódott az utolsó száz méteren, gazdagítva a tábori hangulatot: kobozzal és históriás énekekkel készült, tevékenységet vezetett, ifjonti bölcsességgel egészítette ki a szervezést.

És mire is mentek volna János felesége, Jutka nélkül, „a hátországot, józanságot, kedvességet és nassolnivalókat nyújtó Nő jelenléte nélkül!”

A szervezők részéről teljes az elégedettség, hiszen a tábor után jó visszajelzéseket kaptak: a gyermekek sokat tanultak a különböző készségekről, önmagukról és a csoportmunkáról. Bán Attila elmondása szerint a gyerekekkel együtt ők maguk is megmérettek, aminek örültek is, hiszen érezték a fejlődést és látják a további szervezésbeli csiszolnivalókat.

„Kihívást jelent ezzel a generációval valóban felfedeztetni ezen tevékenységek hasznát és tétjét. Mint tudjuk, manapság magas az ingerküszöb, sok gyermek nehezen elégszik meg a kézenfekvő élményekkel, könnyen válhatnak unottakká olyan dolgoktól, amelyek régebb eufóriát okoztak. De a »bezzeg a mi időnkben« helyett komolyan keressük annak az útját, hogy az ingergazdag világban és viszonylagos bőségben mi magunk is megmaradjunk lelkesnek, edzettnek, céltudatosnak ezekben a gyakorlatokban, és ezt meg is szerettessük a gyermekekkel” – tekintett vissza a szervező.

A tábor tapasztalata előrelendíti a társulatot mind ötletben, gondolatban, mind pedig annak későbbi kivitelezésében.

Jövőre is hasonló táborral készülnek, addig pedig egynapos mezei programok szervezésében gondolkodnak. Mindeközben fejlesztik eszköztárukat, tovább mélyítve gólyalábas tudásukat, amelyet – elmondásuk szerint – sok téren sikerrel használhatnak fel. Ezenfelül képes-videós anyag összeállításával is készülnek, amely megvillantja gyakorlásaik és lelkületük lényegét. Valamint azt is elárulták, hogy legalább még egy paripa is kellene a boldogságukhoz.

„Mindannyian különböző dolgokban vagyunk erősebbek, de minél több dologban felzárkózunk a jártasabb cimboráinkhoz, annál hitelesebb és összehangoltabb lesz a fortély, a szó és a muzsika” – vélekedett a Virtus szószólója.