– mondta Farcádi. Kifejtette, ez nemcsak azért volt érezhető, mert hazai pályán játszott a csapat és hazai szurkolókkal volt tele a magyar főváros, de a magyar–magyar összetartozás is határozottan érzékelhető volt. „Nagyon-nagyon sokan érkeztek szurkolni Erdélyből, de más határon túli területekről is. Felemelő és jó érzés volt megtapasztalni szentgyörgyiként, hogy Budapesten is szeretett város a miénk. Csapatunk egyik tagja a Sepsi OSK-mezben érkezett szurkolni, és ezt nagyon sokan felismerték, azt kiabálták: hajrá, Sepsi!” – mondta Farcádi Botond. Hozzátette,

„A szurkolói körökben Pesten mindenki melegen fogadott, barátságok szövődtek, sokan tisztelettel néztek ránk, hogy 7–800 kilométert utaztunk, hogy ott lehessünk a meccseken. Azért is volt „hazatérésszerű” atmoszférája a pesti szurkolásnak, mert felszabadultan visszatérhetett a világ a pandémia előtti állapotába, lehetett végre kezet fogni, ölelkezni, együtt enni, együtt inni, szurkolni, hiszen nagyon régen nem volt erre alkalmunk” – mondta Farcádi.

– mondta Farcádi Botond. „A franciákkal folytatott meccs közben volt egy olyan érzés, hogy most lesz, ami lesz, így is, úgy is büszkék vagyunk a magyar csapatra, és fantasztikus élmény együtt szurkolni, együtt lenni, énekelni a himnuszt. És főleg, örülni annak, hogy van egy olyan csapatunk, amiről nem tudtuk, hogy ilyen szép eredményt fog elérni” – mondta Farcádi Botond.

„Mindörökké hajrá magyarok!”

Toró Tamás, aki Kolozsvárról ment szurkolni Budapestre, szintén elragadtatással szólt arról az érzésről, ami a szurkolókat eltöltötte. Mint fogalmazott, egy ilyen élmény egy szóval leírva: hihetetlen. „Jártunk Marseilles-ben is EB-meccsen, ami szintén hihetetlen volt, de ez a mostani szurkolás sokszorosan erősebb volt. Eleve az, hogy ennyi ember között lehet az ember hosszú idő után, a vonulás a Hősök teréről a stadionhoz, érzed a pirotechnika karbidszagát, gyakorlatilag végig szurkolsz és énekelsz a gyülekezőhelytől a meccs végéig. Az egész hangulat annyira beszippant, hogy még annak is libabőr, aki nem követi a focit, és nem szokott a válogatott meccseire járni” – ecsetelte lelkesen Toró Tamás. Hozzátette, mindehhez hozzájárul az is, hogy ő úgy nőtt fel, hogy – finoman szólva – nem a legdicsőségesebb időszakát kapta el a magyar focinak.

– összegzett. Arról is lelkesen beszélt, hogy nincs mese, ki kell jutnunk a katari világbajnokságra. „Ezért csak azt tudom mondani, hogy aki teheti, menjen válogatott meccsre. Mindörökké hajrá magyarok!” – fogalmazta meg a jövőre vonatkozó biztatását is Toró Tamás.

– fejtette ki. Arról is beszélt, érzése szerint a meccs előtti közel kétórányi várakozás olyan volt, mint amit annak idején az egyetemi vizsgák előtt érzett az ember, de ezt a várakozást jóleső érzés követte.

„A himnusz, az, ahogyan több mint ötvenezer ember együtt énekelt, még azok számára is megható volt, aki nem vallják magát nagy hazafiaknak” – ecsetelte munkatársunk. Beszámolt arról is, már hétfőn kivette a védettséget igazoló karszalagot, ami az első pillanattól kezdve nem azt jelezte a szurkoló számára, hogy aki viseli, nem vírusos, hanem azt, hogy ott lesz a keddi magyar–portugál meccsen. „Volt annak varázsa, ahogy az ember a budapesti utcákon észrevette az emberek csuklóján a sárga karszagot, lehetett az öltönyös üzletember, kék hajú punk, óvodás gyereket csitító családanya vagy sörét kortyolgató munkás. A karszalagosok cinkosan néztek egymásra, összemosolyogtak: igen, te is ott leszel. Kedden már nem kellett a karszalagot lesni, a piros mezes szurkolók özönlöttek a négy égtáj felől egyazon irányba” – ecsetelte munkatársunk.