A színház a pillanat művészete. Nemes Tibor a marosvásárhelyi színpadtól a magyarországi teátrumokig átéltekről

Pici szerepem van a Pinokkióban, én vagyok Artúrka, a zenegép, de az előadás egészében részt veszek egyetemista társaimmal, és a premieren majd kiderül, hogy mit is csinálunk pontosan. Ugyanakkor decemberben nyolc alkalommal játsszuk még az előadást, és utána 2024-ben vélhetően minden hónapban. Várunk szeretettel mindenkit!

Most két próbafolyamatban dolgozom, az egyetemen Sas Zoltán rendezésében Stephen King Az című művét próbálom, amelynek szintén decemberben lesz a premierje, és a Vígszínházban az előbb említett Pinokkiót. Az egyetemen nemrég mutattunk be egy reneszánsz horror-drámát Koltai M. Gábor rendezésében, és hamarosan Márkos Albert a mi hangunkra írt kortárs operáját kezdem próbálni Porogi Dorka rendezésében, szintén az egyetemen. Jelenleg úgy érzem, ami a munkát illeti, minden időm maximálisan ki van használva. De a színház a pillanat művészete, ez a zsúfoltság a mostnak szól, amivel élni kell, és kíváncsi vagyok, mit tartogat még az évad hátralevő része.

Az afféle értelmiségi lét, amit ő képvisel, és ahogy ő él, már nagyon keveseknek adatik meg, ennek szerintem legfőbb oka világunk értékvesztett, sokszor személytelen és felületes tempója, amiben a rétegzett gondolkodás, tudás, műveltség sokadlagos erény. De ennek megoldásáról leginkább nem beszélni kell, hanem cselekedni. Jobban. Ha minőségi világban szeretnék élni, nem vonhatom meg a vállam, hogy ez a világ most ilyen, lubickoljunk benne. Ez a világ ilyen, de mi alakítjuk. Minden generációnak megvolt ez a fiatal-felnőttkori minőségtelenséget konstatáló válsága, rajtam áll, hogyan veszek részt benne.

Az a pár száz ember, akire zuhogott az eső, tényleg szeret minket, ezt megköszönni nem lehet. A színpadon üvöltöttem a mikrofonba, hogy álljon el az eső, és a koncert végére kisütött a nap. Nincsenek terveink. A legfontosabb közös tervünk, hogy életünk végéig nagyon jó barátok maradjunk, és segítsünk egymáson, ahogy csak tudunk. Hatunk barátsága örökre szól. Ez nem kérdés. Viszont Máthé Péter zongoraművésszel, a Vecker zongoristájával húszéves barátságunk és közös alkotói ambíciónk apropóján jövőre létrehozunk egy koncert-előadást általunk írt és számunkra fontos, meghatározó dalokból.

– November 10-én szülővárosodban léptél fel első ízben a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniával. Milyen érzés volt otthon, más műfajt képviselve színpadra állni?

– Izgalmas, egyben szorongató. Az első próba végéig volt bennem egyfajta szorongás, túlontúl meg akartam felelni a helyzetnek. El akartam nyerni a bizalmát a zenekarnak, karmesternek, igazgatónak és természetesen a közönségnek. Hogy sikerült-e, azt nem tudom. Bízom benne. A második próbára már sokkal felszabadultabban mentem. Ez a három nap örökre szóló élményként marad meg bennem.

Csodás volt együtt dolgozni Pablo Boggiano karmesterrel és Cristina Vlaicu operaénekessel, ugyanakkor szakmailag nagyon tanulságos volt számomra. A jelenlegi vokális helyzetemet tekintve rájöttem, hogy van még min dolgoznom, de most itt tartok, és tanulok tovább. Ebben az évadban lesz még két koncertem a marosvásárhelyi filharmóniával. Januárban Novák Péter rendezésében és Tompa Ábel karmesterrel a magyar kultúra napján, majd áprilisban Zsíros Levente karmesterrel Rossini Stabat Materjét énekelhetem csodálatos szólista kollégákkal szintén Marosvásárhelyen. Hála Istennek, lesz dolgom otthon.